|
|||
|
a taxiút másfél órányi. a látvány változatos, az egyszerű külvárosi szcénát borzasztó nyomornegyed váltja. érkezéskor az óra 240-et mutat, ám az alku 500-ról indul. mivel ráérek, nem hagyom magam olyan könnyen, de az alkudozáshoz sem gyakorlatom sem tehetségem, 350 lesz a vége. a járatom halasztva van, 1:20 helyett 3:05 van kiírva. a földön üldögélve várom a checkin kezdetét. végül kiderül, hogy már javában zajlik, csak a személyzet látványosan úgy tesz, mintha nem. kiderül, hogy a csomagot feladás előtt meg kell nézetni, és lezáratni. külön helyen, a placc közepén az átvilágító, persze sor áll előtte. gyorsan megy. az ajándékos csomagomat diribdarabra szét kell szedni. úgy látszik utitársaim zenélő edényein nem lát át a varázsszem. végül a táskára egy vékony lezárópánt kerül. ennek hamisítása egy átlagembernek akár fél óráját is igénybe veheti, így bizonságosnak számít. mindegy, így már feladhatom. a checkin-nél felhívják a figyelmemet, hogy sajnos késve fogunk indulni. a kapcsolat miatt ne aggódjak, automatikusan egy későbbi gépre raktak át, arra is kapom a beszállókártyát. átvilágítás után továbbhaladásban egy őr akadályoz, hol van a "tag", kérdezi. a szokásos kis gumis cetli kell neki, amit azután pecsételtek volna le, hogy átvilágították. mivel én ilyet nem kaptam, nem is tettem rá. mivel nem tettem rá, le sem pecsételték, de szólni nem szóltak. visszamegyek, hogy kéne "tag, tag". ad egyet lepecsételve. komoly biztosnági rendszer ez. bejutok a repülőtér legbelső gyomrába. még 11 sincs, háromig itt vergődhetek. éhes vagyok, és valahogy a gyomorrontás óta nem vágyom semmilyen indiai ételre. meglátok egy KFC-t, halaszthatatlan zingervágyam támad. igen jól csúszik, az első megszokott íz három hete, de enyhe émelygés követi. internet persze itt sincs. repülőtereken úgy tűnik ez nem szokás. körbejárom a boltokat, még last minute ajándékot vásárolok. a repülőtéren ingyenes ivóvízcsapok vannak, pohárral. ezt máshol is bevezethetnék a pofátlan árú ásványvíz helyett. ezenkívül chai árus emberke jár körbe. ide oda sétálván megszólít egy fickó, hogy a lufthansa járatra várok-e. a járat öt órára lett halasztva, mondja. kényelmesen is tölthetném a business class váróban, ahol koktélokat szolgálnak fel. ezért csekély kétezer rúpiát kéne fizetnem. lepattintom. de azért megnézem a táblát, mert ez az öt óra bosszant. szó sincs további késedelemről, 3:05 van kiírva. ez még india. végül csak eljön a beszállás ideje. a gép mindent alulmúl, amit eddig láttam. nincs üléstámlába épített képernyő. a központi képernyőt alig látni az én helyemről. levegőfújó sincs. az ülések ócskák, a gombok alig reagálnak, de akkor mindjárt többször is. a támla nehezen mozog. a sztyuvik rondák, és baromi erőltetetten vigyorognak, kimondottan bosszantóak. hét és fél óra lesz az út ilyen körülmények között. felszállás után látom, hogy a repülőteret lényegében lakótelep veszi körül. mondjuk a szokásos por és zajszinthez képest pár repülő nem nagy különbség. szinte azonnal az óceán fölé érkezünk. a vacsora én nem tudom, hogy mi a franc. leveles tésztában valami kínaias fene meg csirkés fene. meg lehet enni, ha az ember nem figyel oda. a központi képernyőn valami igénytelen amerikai film megy, szerencse, hogy nem látom. miért kell filmet csinálni arról, hogy egyes emberek teljesen elvesztették a józan eszüket, de azért szeretjük őket? találok helyette egy chillout zenecsatornát. harmincvalahány csatornából ez az egyetlen, ami valamit ér, de ez egész jó. mivel a fényeket lekapcsolták, hogy "élvezhessük" a filmet, látom a külvilágot az ablakból. a fekete sötét vizen kivilágított hajók úsznak. a kisebb hajóknak csak egyetlen lámpájuk van, mint lepottyant csillagok lebegnek. a nagyobb hajókon annyi lámpa, hogy a formájuk tisztán kirajzolódik, hajó alakú karácsonyfák. a hajók teljesen beborítják a vizet bármerre nézek. elképesztő látvány. megérik, hogy húzzuk le az ablakon a sötétítőt. nem merem megkérdezni, hogy miért, csak az fut át a fejemen, hogy milyen országok felett fogunk átrepülni. próbálok aludni, de ez nekem repülőn nem megy. jó három óra félálom után inkább felhúzom a sötétítőt, és kifele nézegetek. az arra járó személyzet egy szót se szól. odakinn tengerparti városokat látok, fekete semmiben lebegő fényből szőtt pókhálók csillámporral megszórva. a napkelte üldöz minket az egész úton. a láthatár legalja vöröses színű, mintha erőlködne a nap, de csak nem tud a láthatár fölé kapaszkodni. nem is fog utolérni minket egészen münchenig. közben valami új film kezdődött, gyanús, hogy indiai lehet, de még hang nélkül is idegesítő, afféle művészfilmnek szánták, mindenki baromi keményen és férfiasan néz, a téma valami ilyesmi, harc, hatalom, mittudomén. nekem megfelel helyette a chillout zeném. reggelit hoznak, állítólag omlett, valójában egy ragacsos gombás tojásos valami, hozzá krumpli és egy paprikás raguszerű katyvasz, amit nem merek megkóstolni, annyira csúnya. (aki nem ismer, annak elmondom, hogy ez azért valamit jelent. én bármit megkóstolok.) volt még zsömle, lekvár, vaj, gyümölcsjoghurt valamint nyers gyümölcsök összevágva. ebből azért össze tudtam hozni egy kellemes reggelit. a pilóta belehúzott, és a késés javát behozta. ezzel két okból sem megyek semmire, egyrészt mert így sem érem el a korábbi gépet, másrészt meg mert már amúgy is a későbbi gépre kaptam a beszállót. most van négy órám, aminek eltöltésére semmiféle elkézelésem nincsen a lézengésen kívül. a wc-ben a törülköző meghúzásra kienged egy kicsit, majd kéztörlés után egy másik lukon visszahúzza. ez nekem egy kicsit túl nagy kontraszt az indiai wc-k után. úgy is mondhatjuk, hogy kreténségnek tűnik. itt ingyen kávét adnak. nem baj, én veszek ingyenes kávéspoharat, és a wc-ben ingyenes vizet iszom. arra gondolok, hogy ha az összes rúpiámat beváltanám euróra, akkor vehetnék egy gombóc fagyit. utánaszámolva rájövök, hogy a pénzváltó egy gengszter. a következő váltási rátákkal dolgozik: rúpia vétel 0,013, eladás 0,019. dollár vétel 0,7, eladás 0,83. akkor már inkább a pofátlan kezdőár és alkudozás. egy lengyel srác megrökönyödve menekül a pénzváltótól, otthon sokkal jobban vehetett volna eurót. a bunkó németje utánaszól, hogy lengyelországban lehet, hogy másképp váltják, de németországban meg így. leülök egy helyre, ahonnan látni a leszálló gépeket, valamint gyakorlatozó tűzoltókat, akik vízágyúval lőnek képzeletbeli tűzre. beszállás. a repülőhöz ismét busz visz ki. biztos bennem van a hiba, de én ezt rettentő ótvaros dolgonak tartom. a gépen nincs karfa, mert vészkijárat van mellettem. nincs fülhallgató, hisz ugye nincs hova dugni. semmilyen TV nincs, központi sem. a légikísérők fütyülnek becsukni a csomagtartókat, az utasok csukogatják be kifutóra gurulás közben. a tájat szerencsére nem a lufthansa tervezte: napsütés, hegyek, havas völgy, felhők. étel gyanánt egy kis szendvics szolgál, ropogós barna zsömlében némi vaj és szalámi. a szaláminak parizer íze van. de finom. nem mondom, hogy egy bonyolult étel, de finom. giotto mogyorós golyók is járnak hozzá. elmegy az is. máris leszálláshoz készülődünk. aztán már a csomagra várok, az is rendben megérkezett, legalább a német precizitásra lehet számítani. a vámos megint engem szúr ki, ismét diribdarabra kell szedni ezúttal mindkét táskát. hozzá el kell mesélni mindenféléket nepálról. végül kiszabadulok. apám vár, kijött értem autóval. véget ért a nagy kaland, hazaérkeztem. az utolsó napomra ébredek. a repülőgép holnap hajnali fél kettőkor indul, de ismerve a helyi viszonyokat már fél egykor beszállás van, és tíz felé checkin. nyolckor el kell indulni tehát a repülőtérre, ha a közlekedés arrafelé is a megszokott. reggelre a betegségből gyengeség marad csak meg. azonban egyik utitársam egy napos késéssel a nyomomba szegődik, most ő jár a wc-re folyamatos jelleggel. a tünetek olyan komolyak, hogy orvost hívnak. szerencsére az orvos szerint semmi különös baj nincsen, ír pár gyógyszert, amit be kell szerezni. ez nem igazi recept, ettől nem lesz olcsóbb sem, és nem is kell a vásárláshoz, a patikában bármit adnak, ami van. az orvos csak felírja, hogy mit kell venni, és hogy kell szedni. elkísérem utitársnőmet, hogy ne egyedül kelljen mászkálnia. megvesszük a gyógyszereket, valamint elmegyünk áttenni a vonatjegyet, mivel így csak később tudnak tovább indulni. a vonatjegy átírás későbbre az alábbi procedúra szerint történik: ki kell tölteni két papírt, az egyik a régi vonatjegy lemondása, a másik az új vonatjegy igénylőlapja. ki kell tölteni mindenféle haszontalan információt kezdve a tartózkodási címtől az útlevélszámokig. ezután kiállítanak két nyomtatott jegyet, az egyik a régi jegy törléséről szól, a másik az új jegy. ajándékba egy kis teasütemény jár. az odaút autoriksával 25 rúpia volt, a visszaútra senki nem akar órával vállalkozni, és vicces száz rúpiás összegekkel próbálkoznak. nem alkuképes helyzet, faképnél hagyjuk őket. végül valaki hajlandó órával indulni. huszonkettőt mutat az óra (persze átszámolva, ugye), mikor megérkezünk. ennek ellenére a fickó ötvennel indít. nagyon nincs kedvem harmincöt fölé menni, pedig nem az én pénzemről van szó. végül csak nem lehet negyven alatt megúszni, hiába próbálkozom. (amúgy egyszerű lenne, odaadná az ember a harmincat, és lelépne. huszonkettőt mutató órával elég kevés alapja lenne balhézni, de ha mégis, hívjon rendőrt. de az embernek valahogy nincsen ehhez gyomra.) ahogy elindulunk, a taxis utánunk szalad: ott hagytuk a pénztárcát. mivel lassan dél van, egyre érnék a városba, négykor már indulhatnék is vissza, ha nem akarok kockáztatni. úgy döntök, hogy három óráért nem fogok másik három órát utazni, főleg, hogy elég levert vagyok a tegnapi program miatt. és még össze is kell csomagolni. elmehetnék a környékre járni egyet, de ilyenkor nincs semmi érdekes, a bazár csak este éled fel. marad az olvasás. egyszercsak hatalmas dobolás az utcáról. lemegyek megnézni. egy nagy csapat ember, fiatalok ropják a táncot, mások komoly dobokkal komolyan dobolnak pergő ritmust a lábuk alá. még többen körülállják és nézik. valami szertartásféle lesz ez, mert egy közeli épület felé haladnak, ahol már sokan várakoznak. a tömegtől igazán nem látni, de lányok a fejükre szorítanak valami növényt. egy idősebb úr pedig valakiknek beszél a tömeg közepén. az egyikük egy fiú, akinek nagy fehér fejfedője van, az arca előtt pedig aranyszínű díszek lógnak. majd habspray-vel kezdenek fújkálni, nagy sikoltozás támad. visszatérve megkérdem a portást, mi volt ez. eksüvő.
este nyolc felé minden együtt áll az induláshoz. amire már nem lesz szükségem, azt utitársaimra hagyományozom. marad az imodium és a normaflore, előbbi szerencsére nem kellett, utóbbiból alig fogyott. ezeket valahogy olyan jó hátrahagyni. aztán búcsút veszünk, és én elindulok taxit fogni a repülőtér felé. végre eljön a reggel. utitársaimtól kapok egy port, amiből italt kell készíteni. ez pótolja az elvesztett sót, így megakadályozza, hogy felboruljon a sóháztartás. ettől majd elmúlik a görcsölés, remélem. ők a városba indulnak, én egyelőre wc turizmust folytatok. evésre sincs gondom, nem vagyok éhes, de legalább hányigerem van. többször úgy tűnik, hogy normalizálódik a helyzet, de aztán mégsem. menetrendszerűen legkésőbb fél óránként UV zöld vízözön. a nyelőcsövem és a gyomrom ég a fekvéstől és az evés hiányától. kekszet majszolok, és pocsék ízű folyadékot iszom. a görcsök eltűnnek, és pisilni is tudok, tehát a kiszáradást elkerültem. újságolvasással múlatom az időt. terrorizmus, társadalomból kitaszított gyermeközvegyek, megmentették-e a kommunisták indiát a bankválságtól. este nyolc körülre megszűnik a rendszeres programom. elindulok sétálni (állítólag az jót tesz) és vizet venni. kiderült, hogy estére a lakásunk környéke átváltozik bazárrá. összevissza bolyongok a mindenféle boltok között, amig csak jól el nem tévedek. de aztán a legváratlanabbul, egy jobbkanyar után sikerül hazakeveredni. utitársaim érkeznek. egyikük hozzám hasonlóan lázzal és levertséggel szórakoztatja magát.
az éjszakát átalszom. reggel arra ébredek, hogy a gyomrom ismét zajongással jelez. de ezt ezúttal kiadós fosás is követi. majd fél óra múlva még egy. enyhe szédülés és levertség is rajtam van. de végül rendeződni látszik a helyzet, kissé késve elidnulunk. (de ugye mindenki tudja, hogy a látszat csal!) ezúttal a vonatot próbáljuk ki. hét kemény rúpiát fizetünk fejenként. egy vonatot hagyunk elmenni, mert a felszállás kissé problémásabb, mint azt vártuk. külön van női és férfi kocsi, helyesebben kocsi-rész. ezenkívül külön van első és másodosztály. a vonat úgy öt másodpercre áll meg. az emberek már fékezés közben ugrálnak lefele, aztán öt másodperc heveny dulakodás kezdődik, de az elindulás közben is javában tart még a felszállás. előre beállunk a megfelelő ajtókhoz, így simán feljutunk a következő vonatra. sűrű tömeg. a kocsi plafonján márványszerű mintákat alkot a poros pókháló. a kocsi egyes részeit drótkerítés választja el egymástól. mindenütt ventillátorok, amiken a por és zsír bundaszerű bevonatot alkot. az első megállóban sokan leszállnak, innen kezdve teljesen kényelmes az út. mindenki bambul, de amikor arra nézek, hirtelen elkapják a tekintetüket. negyven perc alatt érünk el a victoria terminushoz, ami húsz perc, és kétszáz rúpia spórolás. ráadásul élmény, szemben a taxiút porával és bűzével. na jó, először az is élmény volt. mai tervünk a muszlim bazár. az első utcában kirakodóvásárt találunk. használt porszívó, botmixer, telefon, könyv, érmék, szobrok, eszközök. aztán két utca mindenféle szerelési és gépészeti dologgal: szerszám, fogaskerék, rugó, drót, fémlemez, autóalkatrész, alátét, csavar. egy fickó spirálrugót gyárt egy kézi készülékkel. drótot dug, pedált nyom, kézzel vezeti a drótot, két másodperc és kész egy tökéletesen szabályos rugó. csípőfogóval levágja, edénybe dobja, jöhet a következő. körülötte edényekben mindenféle méretű rugók. következő utcában régiségek, iránytű, óra, tájoló, más hajós kellékek. egész utcarendszer ruha és kelme. több utca ékszer és dísztárgy. húspiac. kőre lerakva kecskelábak, kecskehere, kecskemáj, darált hús. kampókon lógnak egyéb kecskerészek. a földön véres víz folyik. mindenfelé kövér macskák alszanak. a hentesek nagyon büszkék az árujukra, amit nálunk lehet kapni, mondják, az fagyasztott hús, ez pedig friss. zöldségpiac. egy árus csak fokhagymát árul. van fej fokhagyma, gerezdekre szedett fokhagyma, pucolt fokhagyma, darabolt fokhagyma, kicsi fokhagyma, nagy fokhagyma, különböző fajta fokhagyma. a pultja vagy 4 méteres, és halmokban áll rajta az áru. a többiek vegyesen árulnak mindenfélét, ismert és ismeretlen zöldséget és gyümölcsöt. virágpiac. illatszerpiac, szantál, tömjén, füstölők. szappan és egyéb konyhai kellékek. késői ebéd: ismét biryani. száraz, rizses ételre vágyom, mivel a beleim ismét furcsa mozgásokat végeznek. a hazamenés mellett döntök, fáradt vagyok, nincs kedvem esti programhoz. a taxiút ezúttal baráti másfél óra, hatra érek haza. ideje van, mert érzem, hogy dolgom van a wc-n. közben érzem, hogy borzongok, lehet, hogy lázam van? negyed óra múlva ismét wc. aztán ugyanígy tovább. zuhanyozni próbáltam, de nem tudok, mert annyira hidegnek tűnik a víz. biztos, hogy lázam van. a harmadik alkalommal már csak halványsárga víz jön belőlem, de az sok. ez így nem lesz jó, ami vizet megiszom, ki is megy. orvosra van szükségem, de hamar. szólok a szállodai portásnak, szalajtja az egyik alkalmazottat, kísérjen el az orvosi rendelőbe. közel van, de nincs orvos, csak húsz perc múlva lesz. nem tudok húsz percet várni, arra nincs időkeret. a portás tud egy másik rendelőt, taxival öt perc. az orvos soron kívül fogad, kézzel mér lázat, meghallgatja a hasamat, ezt fonendoszkóppal teszi. végül teljesen nyugodtan közli, hogy bélfertőzés, valami rosszat ettem. ad gyógyszert, kézzel kiadagolja a dobozokból egy kis tálkába, négyféle tablettából ötöt-ötöt, majd papírzacskóba teszi. egy szériát azonnal vegyek be, a többit reggel-délben-este. amire beszedem az öt adagot, el is múlik majd. kerüljem a zsíros és fűszeres ételeket. száz rúpiát kér, fogalmam sincs, hogy ez sok vagy kevés, kitalált vagy valós, de nem is érdekel. vissza a szállodába. megkönnyebbülten nyomok a kísérő fickó kezébe egy százast, nem szabódik egy pillanatra sem. ugyancsak egy százassal honorálom a portás erőfeszítéseit, ő sem habozik eltenni. éppen jó időben kerülök a szobámba, hogy a wc-t elérjem. aztán beveszem a gyógyszereket, nagy bizalmat fektetek beléjük.
utitársaim időközben megérkeztek, ők sincsenek valami nagy formában, pontosabban egyikük, de semmi komoly. aztán csak a szobámban heverek az ágyon, negyedóránként, félóránként wc. amióta a gyógyszert bevettem, nem halványsárga, hanem halványzöld. alvásra természetesen nincs mód. így megy reggelig, félig álomban, félig ébren. közben hiába iszom a vizet, érzem, hogy valami nem stimmel, a lábam, az oldalam, a hátam minden erőfeszítéstől görcsölni kezd. hiába iszom, száraz a szám. arra ébredek, hogy gyanús mozgások támadnak a bélrendszeremben. ez sajnos előfordul, ha nyakló nélkül eszem a nyers csilit. nem tulajdonítok neki jelentősséget, és napközben valóban nem is jelentkezik többé. reggelit kihagyva hétkor indulunk, hogy elkerüljük a dugót. ez nem sikerül, az út így is egy óra. a colaba negyed északi csücskén találunk egy étkezőt, ami már nyitva van. rawa onion dosa. a dosa egy hatalmas lapos sült tészta, fehér színű, és lukacsos. eszméletlenül ropogós, de az íze elég unalmas. benne hagymáskrumplira emlékeztető töltelék. hozzá csiliszósz. észak felé vesszük az irányt, a fort area felé. ez afféle kormányzati negyed, mindenféle hivatal, egyetem, legfelsőbb bíróság, és ilyenek találhatók itt. minden épület kétszer akkora, mint a józan ész diktálná. a pálmafák is kétszer akkorák. az utcák is kétszer akkorák, egyenesek, párhuzamosak, merőlegesek. körülkerített rész, amiben semmi sincs, csak fű. ez park? kisétálunk a tengerpartra. ez a marine drive, ahol tegnap is voltunk. az út mellett betonkerítés, azon túl kövek és beton hullámtörő elemek. némi szemét rászórva. a víz megközelíthetetlen, ami nem baj, mert veszélyesen szennyezett. gyalog közeledünk a malabar hill felé. útközben egy kis igazi beach-re akadunk. beach indiai módra: szemetes és ronda és tele van koldussal. végül a malabar hill. a félsziget egy domb, körben magas épületek: szállodák és ki tudja mik. a domb maga nem különösebben érdekes, régi, öt-hat emeletes házakkal van tele. mindenütt magas betonkerítések, és járda nélküli utak. elég lehangoló közelről. sehol nem találni a hipermodern várost. élet sincs, kevéske bolt, vendéglátóhely nincs. kikeveredünk egy még régebbi részre. egy furcsa, temetőszerű kert mellett megyünk el, de hát temető nem lehet, itt nincs temetkezés. vagy mumbaiban van? szegényes városrészhez érünk, a helyiek nem sok turistát láthattak erre, nagyon néznek. valahol itt kell lennie a malabar point nevű helynek, amiről csak azt tudni, hogy békés és csöndes ellenpontja a modern malabar hillnek. utitársaim itt adják fel, inkább mennének máshova. sem manhattant, sem békés csöndes csücsköt nem találtunk. taxival megyünk vissza colabába. átvesszük a nadrágomat a szabótól. kicsit talán hosszú lett, de amúgy minden szempontból kiváló. lágy, kellemes tapintású anyag, nagyon vékony és szellős. tartósnak is néz ki, de ezt majd az idő eldönti. mostantól jöhet a meleg. ebéd egy nagyforgalmú, főleg indiaiak által látogatott helyen. zöldséges biryani. ez egy adag zöldséges rizs, hozzá kis tálban kári, spenótpüré, raita. észak felé indulunk egy úton, amerre még nem jártunk. kíváncsiságból betérünk egy kapualjba. odakinn európa, odabenn india. a lépcsőház a széthullás határán, minden megfeketedett a kortól. egy címfestő dolgozik itt, a földszinten van a műhelye. a falakat a munkái fedik be, százával mindenféle feliratok. taxival haladunk tovább, egy bazárt nevezünk meg uticélul. a victoria terminus mellett megyünk el, bivalynagy pályaudvar, tucatnyi vágánya egyetlen nagy épületben helyezkedik el, naponta két és fél milló ember utazik át rajta. végül a bazárba érünk, ami minden eddig bazárt pár szutykos standdá alacsonyít. bármerre menve áruval teli utcák. esti program: mozi. új bollywoodi szuperprodukció, a fashion. teljesen modern film, csillogás, minden kép meg van tervezve. ez már nem az a bollywood, ahol a kövérkés főhős táncra perdül és énekel. a sztori egyszerű: vidéki lány felkerül mumbaiba, hogy a divat világában érvényesüljön. a filmet felirat nélkül vetítik, de mégis egész jól lehet érteni. ugyanis a menő mumbai-i emberek fél-hindi-fél-angol nyelven beszélnek. beszélgetés közben egyszercsak átváltanak angolra, ha éppen olyan kedvük van. tehát érthető, főleg, hogy a történet nem valami szofisztikált, a kalandok elég egyszerűek: a divat korrupt és bűnös mocsara igyekszik hősünket lerántani, ahogy más szereplőket is, utóbbiak esetében sikerrel is jár, de a mi hősünk végül győzedelmeskedik, és erényeit megtartva lesz szupersztár. elismerem, hogy nem ez a legeredetibb forgatókönyv, nagy előnye ugyanakkor, hogy nem próbál túl okos lenni, nincsenek benne erőltetett fordulatok és csavarok. este kilenckor indulunk haza, de az úton ugyanaz a dugó fogad. szmog, füst, por, hányinger, torokfájás. ebben a városban este sem lehet közlekedni. az út két sávja le van zárva, elfoglalja kb 2x50 tökegyforma teherautó. mumbai teljesen meg van bolondulva. itt minden vagy kurva nagy, vagy kurva sok van belőle, vagy mindkettő. itt semmi sem visszafogott.
este ugyanarra a helyre megyünk, ahova tegnap is. pav bhaji, egy erősen fűszeres paradicsomos valami, zsemle és hagyma. az éjjel kiderül, hogy a szúnyogriasztó semmiféle hatást nem gyakorol a szúnyogokra, nyugodtan repkednek húsz centi távolságban. de szerencsére kicsi szúnyogok, csípésük csak néhány óráig viszket. továbbá itt sincs malária a híresztelések szerint. a szállodával szemben találunk egy szutykos kis reggelizőhelyet. szamószát eszik pár ember zsömlében. fura egy menü. mi kárit kérünk, ami úgy néz náluk ki, hogy különböző rágcsákat szór az edénybe, arra meri rá a híg kárit. jár még hozzá apróra vágott hagyma és puha zsömle. a környék egy tipikus európai külvárosnak látszik: két-három emeletes házak, többé kevésbé házszerű kinézettel, járda, aszfaltút, szemét alig, tehén nincs, por sincs túl sok. az autók is mintha szabályosabban haladnának. autoriksát próbálunk fogni, colabába mennénk, ami az egyik híres negyed. de elhajtanak minket, mert colabába nem mehet be autoriksa. taxit keresünk, háromszázért akar minket elvinni, és nem hajlandó alkudni. nem hagyjuk magunkat, keresünk másikat. egy főútra érünk ki, még mindig európai a látvány, mondjuk kelet európai. végül egy taxiállomáson találunk fuvart 250-ért, kicsivel is beérjük, beülünk. a taxis bekapcsolja az órát akkor is, úgy látszik ellenőrzik őket, nem mer anélkül menni. a taxióra az utasoldalon van, kívül, az ablak előtt. legalább harminc-negyven ésves szerkezet, teljesen mechanikus, nagy fém szörny bazinagy elforduló számjegyekkel. egy rúpiáról indul, és kínos lassúsággal számlálja a tizedeket. nincs is váltópénz itt! a taxiórák több évtizedes tarifát mutatnak, amit egy táblázattal lehet átszámolni mai értékre. külön érdekesség, hogy nem sima szorzó van, hanem progresszív skála. kezdetben tizenháromszoros a tarifa, de a tíz rúpiás ár felé közeledve már tizenötszörös fölé megy. pár nap alatt az ember megtanulja gyorsan megsaccolni a valódi árat. az utunk először egyre külvárosiasabb és vacakabb részen át vezet: felüljáról és panelházak. mindenesetre ez még mindig európai stílus, a legrosszabb szovjet lakótelepek ultranagyvárosi változata. aztán változik a táj, és egy gyárnegyedbe érkezünk. hatalmas hengerek, kockák, állványok, kémények, kerítések és csövek. bharat petroleum company telephelye, a bejárat előtt és után több száz méteren át ugyanolyan tartálykocsik állnak. utána soktucat ökrös olajszállító jármű: ökörvonta kiskocsira erősített ötven-száz literes forma tartály. ez nem valami hevenyészett egyénieskedés, ilyenből tökegyforma rengeteg van, láthatóan rendszerbe vannak állítva. még tovább haladunk, a látvány gyorsan nyomornegyedbe fordul át. pirinyó kunyhók feszülnek egymásnak, előkerülnek a szokásos megoldások: a lakásban fatűz felett rotyogó tea, vagy olajban sülő étel, az utcára nyitott, kidőlt-bedőlt lakások. a távolban soksokemeletes toronyházak látszanak. utunk vége ismét európa érkezünk, de ezúttal a belvárosba. nehéz érdekesen leírni, hogy mennyire furcsa itt az, ami otthon a megszokott. járda mindenütt. zebra és közlekedési lámpa. először nem is értem, hogy miért állunk meg, elszoktam a lámpa figyelésétől. itt tesz ki minket a taxi. vége lenne indiai kalandunknak? a hátralevő napokat mumbai nevű európai városban töltjük? az út több, mint egy óra volt, és a taxióra alapján 200-220 rúpiát kellett volna fizetni. nem csoda, ha nem voltak hajlandók alkudni. a térkép alapján gyorsan kinavigálunk a tengerpartra, az india kapuja elnevezésű, meglehetősen érdektelen alkotáshoz. ez lényegében egy ív, amit azért építettek, hogy az angol király illő körülmények között léphessen gyarmata földjére. lehet, hogy ezt tisztelettel vagy áhítattal kéne nézni, de nekem ez inkább a pökhendi bugrisságnak tűnik. colaba kinézetre ugyanilyen: minden épület bazi nagy, és bazi hivalkodó, és bazi impozáns, széles és terpeszkedő. nekem gyanús, hogy az angolok hagyták itt, mivel magukkal vinni nem tudták. (a valóságban a portugálok. nem nagy tévedés.) egy fickó szólít meg minket, hogy nem akarunk-e statisztálni bollywoodi filmben. gyanakszunk, de érdekel a dolog. este kilencre beszéljük meg a találkozót, éjszakai forgatás lesz, hajnali hatig tart, ötszáz ropogós rúpiát fizetnek érte. kevés bazározást folytatunk, nem annyira bazárszerű, mint inkább vásári pavilonsor. szállásokat nézünk, hátha lehet találni kevésbé külvárosit. de itt kétezer alatt nincs szoba, és nem is valami magas a szinvonal. egy nadrágszabóságban ezerkétszázötven rúpiáért nadrágot szabatok magamnak. holnapra lesz kész. utitársaim ismerősével futunk össze, aki itt él, egy indiai pasihoz ment hozzá. egy mozi előtt találkozunk. (ez nem olyan egyszerű állítás: itt van mozi, ami előtt találkozni lehet. varanasiban nem a mozi előtt találkoztunk volna, hanem valamelyik ghat-nál, templomnál, bazárnál. európa, európa!.) a lakásukra megyünk. a kapun belépve india fogad! ezek szerint india ez, csak az utca felőli rész el van maszkírozva. a lépcső véletlenszerű irányokba fordul, jó ócska, és minden fordulójában valami másféle világ van: az egyes helyiségek bérlői kedvükre alakítottak ki irodát, lakást. a felső szintre érve egy belső sikátorrendszerben találjuk magunkat. betonfalak közötti szűk folyosókon haladunk, magasan a fejünk felett valami nem túl meggyőző tetőszerkezet, rengeteg galamb, a falakon légkondícionálók kültéri egységei, félhomály. az ajtón túl egy designer lakással találjuk magunkat szemben, minden fém és üveg, minden fehér és nyers fémszínű, a vízcsap kinyitása feladvány. itt él a gazdag építész és európai felesége. a csajszi amúgy kedves, nagydumás és szórakoztató mértékben trágár. a beszélgetésből kiderül, hogy a tapasztalatai mennyire másik világból valók, mint a miénk. hiába él itt sok hónapja, a gazdagság burkából sokmindent nem látni. egyszerre tapasztalt és tapasztalatlan ezen a vidéken. ebédre egy közeli arab étteremből rendelünk, hummusz csicseriborsóval, savanyított zöldségekkel, valami kenyérlepényfélével. zárásként a vendéglátónk sofőrje kivisz minket a marine drive-ra. saját soförjük van, aki reggeltől estig, napi nyolc órában ott lebzsel a kocsiban a ház környékén. telefonon kell hívni, akkor odajön az ajtóhoz, mi méltóztatunk beszállni, és oda visz, ahova akarjuk. most éppen a marine drive-ra, ami egy tengerparti széles út. jobbra egy félszigeten megannyi soktucat emeletes toronyház egymás hegyén hátán. ez malabar hill, a helyi manhattan. ma nincs rá időnk, hat óra, vissza akarunk menni a szállásra, lezuhanyozni, lerakni, ami nem kell, venni vizet és kekszet, mert ételt aligha adnak majd a forgatáson, és kilencig visszaérni a mcdonaldshoz. (mondom, mcdonaldshoz! mcdonalds!) ebben a városban minden nagy. minden nagyon nagy. 2x5, 2x6 sávos utakon haladunk. az épületek ehhez mértek. csupa üveg bevásárlóközpont lábánál hangyák az emberek. fények. rettenetes sűrű forgalom és dugó dugó után. úgy másfél óra után kezdjük érezni, hogy baj lesz a tervvel. két óránál világossá válik, hogy semmiféle esélyünk nincs visszaérni kilencre a találkozóra. telefonálunk a szervezőnek, sajnáljuk, de ez nem jött össze. két és fél óra után érünk a szállodához, a szemünk, orrunk és tüdőnk tele van porral, utáljuk a forgalmat. a taxióra 250 rúpiát jelez (persze átszámolás után), a taxis azonban erősködik, hogy 300 legyen az, mert nagy volt a forgalom. szaladjon el vele, nincs nekünk arra mostan módunk, hogy egy perccel is tovább maradjunk zuhany nélkül. a zuhany meglesz (persze hideg vízzel), de a forgatásnak lőttek. mumbait meg kell tanulni. csúcsidőben semmi értelme elindulni bárhova is.
naplóm nem tartalmazza, hogy mit vacsoráztunk, és hol. egy kellemes és igen nagyforgalmú étterem volt szálloda közelében, emlékeim szerint ott. mindefélét ettem, volt nyers csili, hagyma, zöldségek, raita, roti és valami meleg étel. a hely nagyon modern és európaias: elegáns pincérek hada dzsezseg, világos van, és új a berendezés. ilyen helyen nyugodtan eszik az ember. (tudtam is én még akkor!) reggel melegvizes zuhanyt veszek, legközelebb mumbaiban lesz rá alkalmam. (tudtam is én! később kiderült, hogy meleg vízre legközelebb otthon lett csak.) reggeli toast paradicsommal és sajttal. a sajt a helyi lágy és fehér, enyhén erjedt izű sajt. az utcán árulják, nagy kerek edényben, vízben áll, és nagyon ijesztően néz ki. magamtól nem vettem volna, de ha már így indirekt módon sikerült, lássuk, mire megyünk vele. az íze nagyon finom, de a baktériumtartalmáról nincs fogalmam. (izgulós olvasóim kedvéért: nem, nem lesz tőle semmi bajom.) elsétálok a tegnapi csudabazárba, hogy ajándék parfűmöt vegyek. majdnem veszek egy fűszerek és cukor keverékéből áll. szájízesítőt. nagyon szép, ahogy a különböző színű és formájú darabok egy üveg edényben tülekednek. van benne barna szemcse, fehér kocka, ezüstszínű kocka, narancssárga golyó, és efféle játékosságok. van, ahol összevissza keverve, de van, ahol rétegezve, csíkozva, formázva. az ember a bazárban mindent meg akar venni. csomagolás az útra. ebéd a közeli pöpec helyen, sült padlizsán naan-nal és kókuszos rizspuding. utóbbit mi tejberizsnek hívjuk. utolsó sétát teszünk a ghat-on, irány az assi ghat. ez déli irányban van, és nem tudtuk megnézni a múltkor a hatalmas szembejövő tömeg miatt. a ghat a többihez képest nagyon tágas, de nem valami érdekes látvány. meleg is van, inkább megyünk vissza. késve indulunk a vonathoz, a taxi kínos lassúsággal halad a forgalomban. a vezető nagyon vidám, énekel, elmeséli, hogy ő nemcsak taxizik, hanem énekes is. valamint krikettezik. krikettezzünk mi is, mert az jó. szólunk neki, hogy szorít az idő. onnan kezdve látványosan siet, ráhajol a kormányra, berreg a szájával, de valóban igyekszik is. leszálláskor kikövetel magának egy gratulációt, amiért odaértünk időben. meg is érdemli, ha gyorsabban nem is jött, de jól szórakoztunk. éppencsak, de elérjük a vonatot. nem hiába fizettünk egy vagyont a jegyért: széles kényelmes ülések fogadnak, légkondícinált hűvös levegő, a fülke ülései három emeletes ággyá alakíthatók. alkalmi utitársaink egy fiatal pár. nem beszélnek egymással, nagyon furcsa. hiába kellett bejelölni, hogy vegetáriánus ételt kérünk, ételfeszolgálás nincs. árusok járnak körbe minden állomáson, árulnak kekszeket, vizet, teát. hamar, kilenc órakor lefekszem aludni. a légkondi szakaszosan működik, hol meleg van, hol hideg. ettől eltekintve jól alszom, reggel hatkor kelek csak fel. az utazás hátralevő része az ismételt élelmiszerbeszerzésekről szól. mivel a vonaton továbbra sem szándékoznak nekünk semmit sem ingyen adni, veszünk a mindenféle árusoktól. veszünk tojásos szendvicset, thalit, teákat. utitársaim a thali-t nem merik megenni, én azonban vérszemet kaptam, mivel eddig semmitől semmi bajom nem volt. felfalok mindent. (nem, ettől sem lesz semmi bajom. többet nem fogok szólni.) a vonatról leszállva is lehet vásárolni, olyan lassan indul el, hogy nincs lemaradási veszély, utol lehet érni. így jutunk kávéhoz, kekszhez és ásványvízhez. délután egy árus száll fel, aki a következő ételt árulja: puffasztott rizs, valami egyéb rágcsák, nyers apróra vágott hagyma, paradicsom, karikára vágott csili, citromlé és fűszerek összekeverve. erős, mint a méreg. ebből mindenki vesz, nagyon népszerű. a házaspár fiú tagja nem bírja megenni, talán túl erős neki. én azért is leküldöm, majd fehér felsőbbrendűségem tudatában büszkén vigyorgok. az utazás simán telik el, az utolsó egy-két óra olyan csak, amikor már inkább szeretnék ott lenni. este tízre érünk mumbaiba. fogalmunk sincs róla, hogy milyen messzire megyünk, így aztán 240-ért visz minket a taxi 10-15 percet. örülj, csávó, ezt most megnyerted. a rendes tarifa úgy 50 lett volna.
a szálloda mindent üt, amit eddig láttunk. még műanyag függöny is van a zuhanyzó körül. igaz, piszkos, és láthatóan évek óta fel van tűrve a rúdjára, nem volt használva. így én sem nagyon merek hozzányúlni. meleg víz azonban nincs. az ablakon szúnyogháló sincs. annyi baj legyen, installálom új szerzeményemet, a szúnyogriasztót. alvás. hajnalban kelünk, hogy a napfelkeltét már a csónakon csípjük el. egyedüli utasok vagyunk a csónakban, de az evezős nem tűnik szomorúnak, száz rúpia helyett háromszázért fuvaroz minket. délre indulunk. a derengő hajnalon már tele a mosoda ghat. az emberek a gangeszbe merítik a ruhát, majd a kövön alaposan átszappanozzák. ezután ismét merítés jön, majd pedig a direkt erre a célra rendszeresített falapokra csapkodás. ezt aztán addig ismétlik, mig a szappant ki nem hajtják az anyagból. a kész ruhadarabot a homokos földre kiterítik. nem baj, ha homokos lesz, a száraz ruháról majd könnyen lepereg. észak felé fordulunk. a dasaswamedh ghat és más helyek is sűrűn tömve vannak tisztálkodó emberekkel. a hajó pár méteres közelségbe megy. kissé kényelmetlen érzés, én sem szeretnék turistákat a fürdőszobámba. a férfiak alsónadrágra vetkőzve (kinek milyen van, öltözettől függően), a nők teljes ruhában fürdenek. festett homlokú jógi ül egyenes derékkal. az épületek a napfelkelte színében ragyognak. reggel is van dobos-tüzes-kolompos szertartás, némileg egyszerüsített kivitelben. reggeli a tegnapi csilivili helyen. raita + paratha. majd egyedül bazározás. vettem egy szárit, de nem olyan nagyot, ami komplett ruha, ez csak olyan kendőféle. viszont a két oldala másféle színű, az egyik attól függően is változik, hogy merről esik rá a fény. és elképszetően puha, nemhiába foglalkoznak errefelé többezer éve selyemkészítéssel. magamnak is vettem egy otthoni nadrágot. valahogy kikeveredtem a szélesebb útra, ami a dasaswamedh ghatról indul. vettem buddha szobrot is, az is ajándék lesz. találtam egy csodabazárt. hegyszámra áll benne az ékszer, illatszer, szines magokból álló szájfrissítő, ruhanemű, díszes edény. az odavezető úton zöldségpiac, szintén nagyon érdekes, a fele gyümölcsöt és zöldséget nem ismerem. az árubőség fantasztikus. a bejáratánál két fegyveres őr, a belépőket megmotozzák. utitársakat is elrángatom a csudabazárba. kiderül, hogy van ott egy arany templom is, a bazár mélyéből nyílik a bejárat. ott még több fegyveres, és újabb motozás. mivel itt mindenkit megmotoznak, női rendőr/katona is van, nőket csak ő motozhat. sajnos akkora sor áll, hogy meg se próbálunk bejutni. inkább elhagyjuk a csudabazárt. egy kapualjba benézve találunk egy kerthelységet, ami ismét csak egy tökéletesen elegáns turistaétteremnek bizonyul. ebédidő éppen itt lévén beülünk. thali - indiai vegyes tál. dál, kári, rizs, csapati, papad, joghurt, valamilyen párolt zöldség, pickle, nyers zöldségek. visszasétálunk a hotelbe, és elindulunk dél felé, arra még nem jártunk, csak csónakkal. erre is van krematórium ghat. természetesen több tűz is ég éppen. itt kevesebb a fa, több a hely. egyes lépcsőket teljesen elborít jó méternyi vastag félig megszáradt iszap. itt-ott vízsugárral bontják, de nem sok foganatja van. nemrégen áradás volt, az rakta le mindenhova. a fontos helyeken hamar eltakarították, másutt ott maradt. egy szertartás végére érünk az assi ghathoz. őrületes tömeg, nyomakodva lehet haladni. mivel mindenki szembe jön ahogy indulnak haza, mi is visszafordulunk. az iszapot kikerülendő felmegyünk egy lépcsőn. nem igazán jön be kikerülő útnak, mivel a városba vezet. koszos és romos utcára érünk, azon haladunk a szállásunk felé. egyszercsak egy európaias szupermarketre bukkanunk. van ruhától kezdve élelmiszeren át kozmetikumig minden. veszek egy szúnyogriasztó szerkezetet. a pénztár terv szerint úgy működne, ahogy megszoktuk: át kell rajta haladni, így jutunk a kijárathoz. csakhogy a kijárat éppen átépítés alatt van, így fizetés után vissza kell menni a boltba, és a bejáraton távozni. ott őrök elkérik a blokkot, így ellenőrzik, hogy ki van fizetve az áru. visszakeveredünk a ghatra. beülünk egy turistateraszra, gránátalmalé és ananász kókusszal, csokival. utóbbi elég unalmas. a ghat-ról folyamatos kántálás hallatszik, ezúttal nem krisnás, hanem az, ami a tüzes-füstös szertartás alatt szólt. tovább haladva a szertartás kellékeit pillantjuk meg, összekészítve. a gyertyák valójában ghí-darabok kanóccal. itt tudjuk meg, hogy az edényben nagy lángú valami az kámfor.
vacsora a már szokott helyen, matar panír, roti. gyömbéres citromos tea. olyan sok gyömbér van benne, hogy a megihatóság határáig csípős. nem is baj, mert megint fáj a torkom. a lusta buddhizmus követőjeként számomra kötelező program sarnath. ez az a hely, ahol buddha megvilágosodása után megpihent a monszun idejére, és hogy ne lopja a napot, öt tanítványt fogadott, akiknek újdonsült tudását átadta. ők voltak az első tanítványok. de előbb reggeli. zöldséges pirítóst kérek, utána banánons-mézes joghurtot. utitársaim lebeszélnek a müzlis kivitelről, mivel indiában a müzli apró kukacokat szokott tartalmazni. egyébként vicces, hogy tipikus indiai reggelit nem lehet enni itt, amikor paranthát kértünk, a fickónak el kellett szaladni megkérdezni a konyhán, hogy tudnak-e reggel csinálni. helyi busszal közelítjük meg a varanasitól tucatnyi kilométerre levő kisvárost. mivel a busz a vonatállomás mellől indul, megejtjük a jegyvásárlást is, pár nap múlva irány mumbai. a jegyet persze nem lehet csak úgy megvenni, hanem ki kell tölteni egy papírt, minden utasról életkor, nem, útlevélszám, és egyebek. ugyanakkor számítógépes rendszer van. a buszon aztán a szokásos stírölés. hiába láttak már turistát eleget, a buszon akkor is jár a bambulás. a templom és a környező épületek régen leomlottak, és eltemette őket az idő. sőt, az esemény emlékére később épült sztúpát is. ám a kutató ember megtalálta, és kiásta. a feltárt romokat nézve az ember a képzeletével visszaépítheti a templomot, és odaképzelheti gótama lámát, amint meditál. a régi romok közelében megannyi új építésű templom, amely persze mind azt állítja magáról, hogy "itt tanított először buddha". az egyik helyen giccses minimalista szobrok is vannak, buddhát és az öt tanítványt ábrázolják egy kirakati bábu művészi értékén. visszafele jövet séta egy szélesebb, forgalmas utcán. találunk egy kellemes éttermet. a naplóm nem tartalmazza, hogy mit ettem, de emlékeim szerint volt benne panír. a ghat-on sétálva magyarokkal találkozunk. reggel érkeztek varanasiba, éjjel utaznak tovább. gyanítom, hogy az emlékeik egy sziporkázó kaleidoszkóp lesz, a sok ingert nem tudják szétválogatni soha. beülünk egy lassi-ra egy hiperpöpec helyen, terasz magasan a folyó felett. naplemente a város felett. a nap itt is erőtlen kerek foltként esik a horizont alá. utitársaim dolgukra mennek, én még egyszer megnézem az esti ceremóniát.
utitársaim sikerrel jártak, amennyiben találtak egy nagyon elegáns kis éttermet a közeli sikátor-bazár rendszerben. láthatóan turistacélpont. szinte ellenpontként az elegáns belsőhöz, a sarokban egy letakart ágy, láthatóan ez a helység is lakásként szolgál, amikor éppen nem étterem. a látványosan magas szinvonal ellenére a hely olcsó. a vacsora dal makhani rotival, tejes tea. megmondták tegnap, hogy éjszaka minden indiai város ijesztőbb. és tényleg: most egész elviselhetőnek tűnik. a szomszédban nem szűnik a hare krisnázás, de egyáltalán nem zavaró, inkább spirituális, misztikus hangulatot kelt. kinyitom az ablakot, és kilesek. a nappali folyó nyugodt és széles. a túlpart egy lapos homokpad, nyilván víz alatt van a monszun idején. mögötte erdősáv. megannyi hevenyészett hajón emberek kelnek át a túlparti homokba, majd gyalog indulnak dolgukra az erdő felé. apró emberhangyák a széles fövenyen. a ghat-ok sora nyúlik dél felé. lépcsők, padozatok bonyolult rendszere. majd hirtelen tízméteres falak, és odafenn, magasan a ghat felett, oszlopos teraszok, erkélyek, ablakok, pagodás és másféle tetők sűrűn egymás hegyén-hátán. az épületek ősöreg benyomást keltenek. ki kell dolgozni a fürdőszobahasználat módozatait. mivel kézmosó nincs, ha kezet akarok mosni, ki kell nyitni a zuhanyzó alatt levő alsó csapot. ettől minden vizes lesz, én is térdig. helyette jobb megoldás a fenékmosó csappal mosni kezet, a víz a vödörbe folyhat. ha megtelik, majd kiöntöm. sétára indulunk a folyóparton, ezúttal észak felé. lépcsős részt vízszintes plató követ, majd hirtelen folyóra merőleges lépcső, láthatóan minden logikát nélkülözve, ahogy egymás után épültek ki. rendszeres időközönként az épületek fala megszakad, és meredek lépcsőn lehet a városba kijutni, vagy valamely tetőteraszra felmenni. az épületek büszkén és nemesen néznek a folyóra. valahogy minden olyan súlyos, jelentősségteljes. a ghat tele van emberekkel. van, aki mosakszik a gangeszban. van, aki a ruháját mossa. van, aki üldögél, tart valahova, vagy vevőkre les. a folyón rengeteg csónak. hasonló emberek ugyanezt csináltak ugyanitt és ugyanígy kétezer évvel ezelőtt is. a hangulat középkori és mesebeli. elérkezünk a krematórium ghathoz. mindenütt görcsös-görbe farönkök felhalmozva. a parton egy tűz ég. feljebb kis boltokban árulják a kellékeket: szantáldarabok, füstölők. természetesen itt is akad fiatal srác, aki jó pénzért beengedne minket egy teraszra, ahonnan látni a tüzeket, mert közel menni nem szabad. inkább nem megyünk közel. visszaérve a szállodába új szobába költözöm, ugyanis van magasabb árfekvésű szoba üresen. a különbség ég és föld. az eddig megszokott fürdőszoba szinvonal fogad, a dolgok határozottan kezdenek jó kerékvágásba kerülni. ebéd navratan korma, naan-nal. ha jól emlékszem, ezt a hotel teraszán fogyasztjuk el. csodálatos a látvány, a part teljes hosszában, mindkét irányban látszik. ezután a szállodát körülvevő sikátorokat vetjük alapos vizsgálat alá. nappal a piszkos utcácskák rendszere eleven bazárrá alakul. selyem, sajt, fánkfélék, vegyesbolt, édesség, vegyesboltok és minden, ami eladható. nehéz elképzelni, hogy ez ugyanaz a hely, ami éjszaka olyan sivár és borzasztó. a tehenek és a tehészar azért emlékeztetnek rá. egy kis kapualjban ismeretlen vallás temploma. minden belépő leveszi a cipőjét, majd megkondítja a bejáratnál levő harangot. veszek dettol nevű fertőtlenítő szappant és fertőtlenítő folyadékot. valami borzasztó erős szaga van, szinte érezni, hogy a bacik rettegnek tőle. hatóanyaga: chloroxylenol I.P 4.8% és terpineol B.P. 9%. van rá egy fogadásom, hogy valamilyen EU előírás tiltja a szer használatát, de itt áldás. ismét a ghat felé vesszük az irányt. fél hétre érünk a dasaswamedh ghathoz, a nap már lement. kis emelvényeken féltucat díszes ruhába öltözött pap vagy ilyesmi mutat be szertartást. a ghat tele van emberrel. a folyón rengeteg csónak, azon is emberek. az emelvények felett faállványzat, azon tucatnyi kis harang. a harangok nyelvéről kötél lóg le, amit szertartássegédek folyamatosan rángatnak - glang glang glang glang. más segédek gonggal a kezükben szüntelenül gongatnak - ginggong szünet ginggong szünet. megint mások dobot tartanak, amin mazdagon függő golyók szolgálnak ütő gyanánt - bumm bumm bumm. hangszóró erősíti a valahol egy épület rejtekében zenélő és kántáló többi zenészt. a papok szépen koreografált szertartást mutatnak be, a kezükben levő kis kolompot szakadatlanul rázzák - glinglinglinglin. füstölővel rajzolnak a levegőbe lassú mozdulatokkal, vizet fröcskölnek, harminc centiméteres karácsonyfaszerű, gyertyákból álló kúpot mutatnak fel minden irányba, valamit égetnek egy edényben, másfajta füstölővel pózolnak. végül a zene gongok és dobok elhallgatnak, a papok egy tollseprűszerű hosszú szőrökből készült dísszel fejezik be a szertartást. az emberek mécseseket engednek útjára a folyón, soktucat apró láng úszik a fekete vizen. ezt minden este és reggel bemutatják itt. a ghat este is magával ragadó. innen-onnan zene vagy dobszó hallatszik. emberek jönnek-mennek. a magasztos épületek úgy néznek ki, mintha az embervilág utolsó bástyái lennének: a folyónak éjjel nincs túlpartja, csak a végtelen feketeség van. később a szálloda teraszán ülünk. egy kis csoport egy mini szertartást mutat be. talán nekik a nagy túl szinpadias volt, ők csinálnak helyette saját igazit. közben percre sem pihennek a krisnások, megadva a hátteret a látványhoz. elképzelni is nehéz, hogy ma hajnalban érkeztünk meg. úgy érzem, mintha napok óta itt lennénk. varanasi behatol az emberbe, a gyomrába, mellkasába, fejébe. beszív, és elbódít. itt valahogy valóságosnak tűnik shiva, vishnu és ráma, a szent gangesz anya igazából vigyázza a várost, a dobok hangja tényleg elűzi a démonokat, vagy akármit is csinál. varanasiban megállt a történelem. nem utolsósorban az embernek az a határozott érzése, hogy belekerült valami powaqqatsi vagy baraka szerű filmbe. kora reggel indul a buszunk. igénytelen péksütemény reggeli után beszállunk. a busz díszes, tiszta, szűk és mozognak az ülések. megkezdődik a sokórás zötykölődés a hegyi utakon. helyiek szállnak fel, egyre nagyobb a tömeg. az egyik asszony élő tyúkot szállít. utunkat vidám kotkodácsolás szinesíti (a tyúk lehet, hogy nem szánta vidámnak). a himalája hirtelen ér véget, egyszercsak végtelen sík vidéken találjuk magunkat, végtelen hosszú nyílegyenes úton haladunk. a horizont sárgás-szürkés ködbe vész. a kopár síkot néhány pálmafa, és épületek teszik kicsit kevésbé unalmassá. a busz egyszercsak végállomásához érkezik: ez a járat csak a határig közlekedik. azaz a határtól úgy öt kilométerre levő buszállomásig. ott aztán riksák versenyeznek, hogy ki vigye a puhány fehér hátsónkat a határig. egy busz is bejelentkezik, amit a riksások sérelmeznek, verekedés alakul ki. végül a szokásos mederben marad a szállítmányozás, riksával folytatjuk utunkat. a határátkelőnél a szokásos departure card kitöltése következik. ezután különösebb akadályoztatás nélkül átsétálunk indiába. mindössze egy immigration card a belépési feltétel. a határ indiai oldala egy kisváros, sunauli. ha nepál szemetes, poros, leromlott és ócska volt, akkor sunauli egyenesen a világegyetem szemét-, por- és mocsokraktára. a város egyetlen utcából áll, amit nem érdemes elhagyni, mert azontúl a mocsár és a puszta kezdődik. látnivaló nincsen. az út mentén szétesés határán levő építmények, amiket bajos lenne háznak nevezni. éhesek lévén egy utcai pakoraárusnál (ez ugyanaz, mint a nepáli pakoda) kötünk ki. a falak diszkréten megfeketedettek, ami rozsdásodni képes, az rozsdás, ami korhadni képes, az korhadt. frissen sült az étel, huszonötöt kérünk. felvesz a földről egy újságpapírt, ami valaha fehér lehetett, most szürke. itt ott rászáradt tésztafoltok díszítik. ebből sodor ügyesen tölcsért, amibe a pakorákat kézzel beledobálja. ha ettől nem fosunk, akkor semmitől, gondolom. később kiderül, hogy tévedek: ettől nem, de nincs végleg megnyerve a baktérium-háború. nem sok kedvünk van itt maradni. gorakhpur a célunk, onnan indul a vonat varanasiba. a helyiekkel beszélgetve kiderül, hogy a vonatra előre kellett volna jegyet venni, így hirtelen nem lehet. indul innen varanasiba egy túristabusz késő délután, és egy helyi busz hamarosan. utóbbi ugyan olcsó, de félő, hogy tömve lesz, és az út kilenc óra. a túristabusz ettől annyiban különbözik, hogy kétszer annyiba kerül, és biztos akad ülőhely, de akkor is kakas lesz az ember oldalának nyomva, és az is kilenc óra. végül áldozatul esünk a helyi taxis hiénáknak, és némileg túlárazott 4000 rúpiás dzsipútra fizetünk be. alkalmi utitársaink spanyol világjárók, egy srác és két csaj, az egyik tipikus rekedtes-mély érzéki hanggal, spanyolosan hajlott orral, vastag ajakkal, tökéletesen megfelel minden sztereotípiának. az út még lehangolóbb, mint sunauli városa. az országúton gyalogosok és járművek haladnak minden irányba, az útszélen összevissza tákolt kalyibák, gyakran az út felőli fal teljesen hiányzik. egy "ház" átlagos alapterülete 5-10 négyzetméter. mindenütt mozgás, mindenütt emberek. hatalmas építőanyag és törmelékhalmok. és kutyák és bivalyok/tehenek. ordító a sivárság, mintha atomtámadás utáni romvárosban lennénk. a nap már egész magasan egy erőtlen meggypiros körlap, a sok párán és füstön át erejét veszti a napsugár. hamar ránk esteledik. a párás-füstös levegőben ameddig a szem ellát tüzek égnek: pöttöm tanyaházakban, út menti putrikban készül a vacsora vagy tea; a tüzek fénye a füstködön megtörik. az út közepén hordóban kátrány fő. homokkupacba oldalról beásott hordóban parázs ízzik. csak néha akad egy pár kilométeres rész, ahol nincs élet, pár perc megnyugvás. ez szauron birodalma. dugóba kerülünk, az egyik sávot elfoglalja egy traktor, ami nagyon lassan halad. a traktor egy platót húz, arra vacak magnó és rengeteg tölcsérszerű hangszóró van felerősítve. a hangszórók érces, recsegő hangon zenét ontanak magukból. a platón egy lámpa is van, megvilágítja a mögötte levő útdarabot. ennek fénykörében emberek táncolnak. ugráló, vad tánc a traktor bűzös füstjében, és a lábak felverte porban. csak férfiak. nők és gyerekek sehol. a budapest parádé ork változata ez. hajnali egyre érünk varanasiba. bolyongás a kihalt utcákon, szemét és törmelék között. a hotelhez szűk piszkos sikátorokon át vezet az út. a földön itt ott kupac tehénszar, másutt szeméthalom, töredezett kő, ismeretlen eredetű vízfolyás. beteges tekintetű kutyák heverésznek vagy vánszorognak. tehén mellett kell elosonni az egy méteresnél alig szélesebb utcában. rothadás savanyú szaga. a lámpák körül sűrű rovarfelhő kavarog. ahol alacsonyabban van a lámpa, tucatjával landolnak az arcunkon, karunkon. végül megpillantjuk a folyót: pár méter után a sötétségbe vész, mintha nem volna túlpart. a megvilágított rész inkább tűnik sárgásszürke szennyvíznek, nagy zavaros sárfolyam. felcsöngetjük a hotelmenedzsert, bejelentkezünk. a csomagok a kocsiban maradtak, most megtudjuk, hogy a dasaswamedh ghathoz kell menni, onnan csak három percet kell gyalogolni a parton. így is teszünk. a ghathoz legközelebbi hely, ahova autóval mehetünk, egy széles V alakú útelágazás. furcsa rendőrszerű alakok álldogálnak bambuszbottal. a lámpa fénye soha nem látott mennyiségű szemetet világít meg, ami rothadt szagot áraszt. lépcsőkön megyünk a folyó felé, majd a szálloda irányába fordulunk. a parton lámpák világítanak, így láthatjuk az alvó embereket, talán hajléktalanok? itt is szemét, valamint húgy és szarszag. egy épület oldalában levő nyílásból valamilyen folyadék szivárog, majd a lépcsőkön a folyó felé csurog. igyekszünk nem belelépni. ramaty állapotú kutyák. a falakon majmok ugrálnak. a szálloda első emeletén építkezés, szerszámok, létra és építőanyaghalom. a szobám kövezett aljú, a fal felhólyagzott, a "river view" pár apró ablak, recés üveggel, azaz kilátni nem lehet rajta, csak ha kinyitom. mivel az ágy és a fal között nincs hézag, kinyitni csak az ágyból lehet, némi ügyeskedéssel, majd négykézláb kinézni. szúnyogháló nincs. az ajtó láthatóan innen-onnan levetett fából készült. a kapcsolók a végüket járják. a fürdőszoba talán megvan egy méter széles, de legalább hosszú. a wc ülőke fekete műanyag, amin több a hullám, mint ahány éves vagyok. a sarokban hiányzik a burkolat, nyers beton látszik. a szobában három gekkó és hangyák. takaró nincs. törülköző nincs. szappan nincs. melegvíz nincs. a levegőben valamilyen természetellenes szag, talán a tisztítószereké. lassan két óra van, de az odakintről folyamatos csörgés és kántálás hallatszik be.
becsomagolom magam a lepedőmbe, és igyekszem minél gyorsabban elaludni.
reggeli zöldséges szendvics: pirított káposzta, répa, paprika, ezenkívül valami szószféle kerül puffancsszerű állagú kiflibe. hozzá zöldségsaláta és sült krumpli. nagyon érdekesek ezek az európai-nepáli ételek. biztos, hogy semmi ehhez hasonlót nem tudok reprodukálni odahaza, még a sült krumpli is valahogy más, sokkal sötétebb színű, és puha a belseje. utitársaim fele dolgozni kényszerül, így a másik felével lazítós, sétálós napot tervezünk. megnézzük pokhara nem turistáknak szánt részét. kisvárosias hangulat, széles utcák, páremeletes házak. persze a szokásos nepáli kivitelben, porral, leromlott állapotban levő házakkal, itt ott szeméttel. találkozunk egy tánccsoporttal, akik nagyon komoly előadást tartanak mindenféle zenére. kifestve, beöltözve adják elő tematikus táncszámaikat. ebédünket egy fura helyen költjük el. a helyiségben néhány asztal székekkel a vendégek számára, valamint egy ágy, mellette papucsok. a tulajdonosok itt élnek, ez egyben az ő szobájuk is. rajtunk kívül senki nincs, ami elég ijesztő, de kockáztatunk. a dal bhat kissé vacak, a rizs összetapadt, savanyított zöldség nincs, szósz nincs, újratöltés nincs. kérünk papadokat és raitát is. a raita nem néz ki valami jól, ott marad.
esti programként két magyar lánnyal találkozunk, akikkel az internet kávézóban futottunk össze. életművész duó, angolt tanítani jöttek ide, három hétre. aztán mennek tovább bárhova, ahol kapnak tartózkodási engedélyt. úgy néz ki, ez az ország malajzia lesz.
a reggel ébresztés elmaradt, párás volt az idő. de kiderül, hogy nem is olyan nagy baj, utitársaim az éjszakát wc-re rohangászással töltötték. nekem szerencsére kutya bajom. reggeli a tegnapi, tóra néző helyen. müzli, joghurt, méz és banán. utána melegszendvics barna kenyérből, benne paradicsom és lágy, érett sajt. jár hozzá sültkrumpli és zöldségragu paprikából, paradicsomból, hagymából és fűszerekből. turistáknak szánt menü, de valahogy mégis nagyon nepáli. kirándulni megyünk a közeli folyó völgyébe. köröskörül 2-3000 méteres csúcsok. az utunk kis falvakon át vezet. közöttük rizs, köles, a völgy minden négyzetmétere ki van használva. a ritkásan álló fákra szőtt pókhálókon tízcentis pókok trónolnak. itt ott emberek tevékenykednek, csónakon mennek valahova, hosszú rúddal piszkálnak valamit. az utat néha gázlók szakítják meg, kis hegyi patakok igyekeznek a hegyekből a folyó felé. néhol 5-10 centis kövekből álló széles "folyókon" kell átkelni. bivalycsordákat és kecskéket terelnek gyerekek. a kis házakban kelmét készítenek, és hatalmas csomagokban viszik a városba. kisgyerekek szaladnak elő mindenhonnan, "hello!, "namaste", "your country?", "your name?", "sweet?", "pen?". felmászunk egy dombra, a tetején egy kis szentély, lakás, gazdasági épületféle, wc. elhagyatottnak látszik, de végül egy gyereket pillantunk meg. nagyon szigorúan néz, nem mozdul, nem szól semmit. végig követ minket a tekintetével, amig el nem tűnünk onnan. visszafelé sétálunk, egy túristabuszt látunk, benne vörösre égett arcú európai parasztokkal. rövidgatyás turisták, akik csak annyi időre szállnak ki a légkondícionált buszból, amig vesznek pár zacskó ropogtatnivalót, és megcsípik a gyerekek arcát nevetve. rettentő szánalmas látvány. tovább megyünk. leintünk egy éppen arra járó buszt. húsz rúpia áráért visszavisz minket a városba. kései ebéd gyanánt panír kári szolgál. leftfield szól, erre nem számítottam, nem is csak ízelítő, hanem az egész leftism album. este egyedül indulok beszerző körútra. a gyerekek egyre többen lesznek, és egyre jobban zizegnek. tánc, kolompolás, éneklés, petárdák és tüzijáték. az élet szokásos kellékein túl veszek por- és esővédő borítót a táskámra. valamint egy gorka tőrt, azaz kukrit. utóbbi ajándék lesz. este már a saját fürdőszobás lakomban mosok hajat, szappannal. sokkal jobban megy, mint vártam.
aztán busy bee, egy európai jellegű szórakozóhely, kerthelység padokkal, élő koncerttel. találkozó utitársaim alkalmi ismerősével. a hely hangos, nem szeretem. az ilyesmit otthon sem szerettem sose, és nem ezért utaztam hatezer kilométert. a helyzeten az indiai whisky sem segít, pedig a minőségével semmi baj nincs. kora reggel ébredünk, irány a buszpályaudvar. ott veszünk vizet és péksüteményt, utóbbi a reggelit pótolja. valamilyen csiga, amiben a kakaó helyett egy sötétpirosas színű anyag van. akármi is az, muszáj valami a gyomorba. a busz persze késve indul, de ez itt megszokott. hiába helyjegyes túristabusz, mindenfele tartó helyiek is felszállnak, csomagot, terményt szállítanak. mindjárt az első órában belefutunk egy hatalmas dugóba, teherautó állja el az utat, senki nem megy sehova. a táj kárpótol, minden négyzetméteren teraszos földművelés. a távolban a hegyek és a felhők versenyeznek, hogy melyikük a giccsesebb. az eredmény döntetlen. déltájban egy pihenő során felmegyünk a busz tetejére, ott utazunk tovább a tetőcsomagtartóba kapaszkodva. ötven kilométeres szembeszél, bukkanókon ugráló busz, kemény és kényelmetlen vasak. cserébe a himalája körpanorámája, a távolban havas hegycsúcs, ami nem látszik kapcsolódni az alatta levő hegylánchoz, inkább mintha az égre lenne ráfestve. folyómeder mentén megyünk, a víz szétválik, és újraegyesül, elevenen fickándozik a köves hegyek által kijelölt szélesebb zónában. ahol éppen nem víz van, ott sárgás lerakott hordalék váltakozik omlásból származó kavics-kő tengerrel. ebéd egy megállóhelyen, dal bhat vacakabb kivitelben, kávé. hogy ez mennyire tiszta, azt nem tudni. fél ötre érünk pokharába. taxisok rohamoznak meg, mindenki egyszerre beszél. végül valami pofátlan áron bevisz minket az egyik a városba. utitársaim által preferált szállodában próbálkozunk először. a tulaj nincs ott, a felesége próbálja elmagyarázni, hogy csak egy szoba van, abban sincs saját fürdőszoba. ez így nem jó, keresünk mást, de előbb egy ital valahol. a hely a tóra néz. a tavon csónakok, emberek tevékenykednek valamit, talán halásznak, ki tudja. a parton rizsföld. a tó körül erdő borította hegyek. kék ég. újszerű élmény, kathmanduban sosem láttam igazán kék eget a szmog miatt. előkerül a hotel tulajdonosa, aki ennek az étteremnek is a tulajdonosa egyben. kiderül, hogy félreértés volt, két szoba van, az egyik fürdőszobával, a másik az, amit mutatott az asszony. azt is csak ma kellene elviselni, holnaptól lesz fürdőszobás szoba. beköltözünk. van pár szúnyog, de állítólag nincs malária a környéken. a plafonon ventillátor. egyszerű, tiszta, rendes szoba. szétnézünk pokharában, a tóparti, turistáknak szánt úton. annyira turista negyed ez, hogy az idevezető úton tábla van kihelyezve, ami tiltja a dudálást. boltok és éttermek váltják egymást. beülünk egy helyre, van indiai menü. választásom shai korma rotival. gyerekek járnak boltról boltra, mindegyik előtt megállnak, és valami rigmust ismételgetnek. a rutinos boltosok rájuk se bagóznak. egy túrista öt rúpiát nyom az egyik gyerek kezébe. "csak öt???" kérdi a gyerek. az a tervünk, hogy kora reggel kitaxizunk egy közeli magaslatra, hogy megnézzük a napfelkeltét a himalája felett. a hoteltulajdonos ígéri, hogy reggel az időjárás függvényében ébreszt minket fél ötkor. ezért meleg pulóvert vásárolok, 700 rúpia az ára, ami úgy 1600 forint. kérdezem, kaphatok-e tihari kedvezményt. nevetve mondja a fickó, hogy mérges volt a feleségére, miért csak 700-at mondott, amire az asszony azzal védekezett, hogy tihari ár. nem alkuszom, még így is nagyon olcsó.
este a közös fürdőben zuhanyozom, igénytelen, de tiszta és használható. a tulaj és családja is ezt használja. nekik luxus a saját fürdőszoba.
reggelre teljesen kifejlődik a torokfájás + orrfújás tünetegyüttes. ezenkívül enyhe székrekedésem van. otthon senki nem fogja ezt nekem elhinni. a reggelivel nem tudnék meglepni senkit, kári, csapati és dzsalebi. eddig azt hittem, hogy dőzsölök, de látom, hogy a helyiek is eszik. egyébként a "pincér" (egy szál meghatározhatatlan korú fiú, aki mindent csinál) úgy hozza ki, hogy dzsalebit ráteszi a csapatira, minek annyi tányér, nemde? elképzelem, hogy egy otthoni étteremben a palacsintát a leveshez járó kenyér tetején szervírozzák.
helyi busszal indulunk bhaktapurba. a buszon nincs túl sok ember, és bár ülőhely nem akad, kényelmesen lehet állni, nincs könyök az oldalunkban. az úton nagyon erős forgalom, autók, buszok és rengeteg gyalogos. szmog és por beborít mindent, az embereket is. járda nincs, az út mellett igen kalandos gyalogszerrel közlekedni. itt-ott méter magasra kell felmászni kitaposott, meredek ösvényeken. az úton átkelni a kaotikus autófolyamon keresztül komoly kihívás, a helyieknek is nehezen sikerül. bhaktapur hasonlóan fest, mint a megszokott régi városrészek. itt is van durbar tér, hogy ne lenne? van persze bazár is. a házak között sétálva mindenütt kiterített gabonát látunk. ügyes kezek szórják a magot, hogy a törektől megtisztítsák. félméteres fonott legyezőkkel legyezik. nagy területen kiterítik, hogy a nap szárítsa. majd hosszú nyelű lapáttal a felső réteget kupacba húzzák össze, hogy az alatta levő mag is száradjon. szétnyomkodok egy szemet, kiderül, hogy rizs! láthatóan senki nem törődik azzal, hogy a rizsüket dézsmálom. dézsmálják a madarak is. térülünk fordulunk, egész terek vannak letakarva a frissen aratott rizzsel. köztük keskeny utak vannak szabadon hagyva, ahol közlekedni lehet. a turisták nem szoktak erre jönni, megkapjuk a bambulásadagunkat.
ott ér minket az ebédidő. sült mómó-t eszem, ami tibeti étel, tésztába csomagolt zöldség hirtelen kisütve. csiliszósz van hozzá. elég unalmas találmány ez. ami a délutánból maradt, a thamelben töltjük el. a hangulat fesztiválközeli. egyre több a festékárus. mindenki festéket, ékszert és édességet vásárol. mi is engedünk a csudaszép desszertfalatok csábításának. veszünk fehér gömböt narancssárga burokban, ezüsttel bevont fehér téglalapot pisztáciával, barna-fehér karikát, és egyéb geometriai formákat. ezekről később kiderül, hogy semmiféle ízük nincsen, enyhén édeskések, de amúgy egyen teljesen jellegtelenek. vacsora dal bhat (ilyet naponta egyszer-kétszer kell enni a hivatalos előirat szerint, tehát még így is el vagyok maradva). valamint masala papad, ami papadon uborka, paradicsom, csili és fűszerek. erős, mint a fene, jót tesz a megfázásnak.
reggeli a szokásos helyen és módon zajik, könnyen meg lehet ezt az étrendet szokni. a csapati kissé édeskés, nagyon jól kiegészíti a fűszeres kárit. délelőtt némi bazárnézést iktatunk közbe, mielőtt elindulunk pashupatinathba. odafele menet egy kis templomszerüséget találunk, ahol alaposan szemügyre veszek egy ganésa szobrot. annyiféle ábrázolása van, és mivel nekem feladatom egy kis szobrocskát vinni haza, akkor már legyen hiteles. jól megfigyelem, hogy hány keze van, és azokban mit tart. a lábánál egy patkány is van. bag bazár és dilli bazár. hosszú egyenes utcák, sokkal modernebb, mint a thamel. még korán van, éppcsak nyitnak a boltok. letérünk a széles útról, mellékutszákban kevergünk, de itt is csak ébredezik még a város. tovább menve utunk egy börtön mellett vezet el. egy helyi lakos szerint a börtön már nem használatos, valamilyen betegség megtizedelte a fogvatartottakat. végül taxi visz minket a folyóhoz. odafele menet ránk tapad egy fiatal fickó, hosszas mellébeszélés után előjön a farbával, hogy most éppen valami esemény vagy ünnep van, ami miatt nem mehetünk közel, csak vezetővel. ez nem csak üres beszéd, mindjárt itt van például ő, aki eme feladatot el tudná látni. különben is kell vezető, anélkül mit sem ér az egész, ugyebár. nem fizetünk neki, lassan elkotródik. természetesen semmiféle rendkívüli nem történik, szabadon közlekedhetünk akármerre. a folyó egyik partján egy templom, a másikon máglyáknak kialakított fedett helyek. két tűz ég éppen, az egyik már csak üszök, a másikból egy ember meztelen talpa látszik ki. ez a krematórium, a temetkezés itteni módja. odébb egy letakart holttest, az a szertartás még nem kezdődött el. a halottégetők a dolgukat végzik, hosszú bambuszbottal rendezgetik a tüzet, aprófát raknak a rönkök közé, ha alábbhagy a láng, szalmával terítik le a testet, ha túlságosan kilátszana. a hozzátartozók a környéken lézengenek, senkit sem zavar a jelenlétünk. a jelenetből teljesen hiányzik a dráma. egy fiatal srác szegődik mellém, kérdezi, honnan jöttem. mondom, és visszakérdezek, rokona-e valamelyik elhunytnak. igen, mutat a meztelen lábra, rokon. de már öreg volt, hatvanöt éves. közben elkezdődik a harmadik szertartás is. a hozzátartozók a holttestet az időközben összeállított máglya mellé teszik. majd felemelve sokáig körbe körbe forgatják, mielőtt rátennék. az arcát kitakarják, füstölőket és vékony ágakat tesznek rá, meggyújtják. pár perc múlva szalmával takarják le a testet, és kezdődik az égetés. felfelé vesszük az irányt, egy lépcsősoron egy dombra lehet felmenni, ahol megannyi kocka alakú épület, melynek bejáratát szörnyszobrok őrzik. a felvezető lépcsőn leprás koldusok, lábfejük, ujjuk hiányzik. nem sok tennivaló van itt, inkább visszamegyünk a szállásra. ebéd a tipikus dal bhat, de ezúttal rizs helyett dido-val. a dido egy köleslisztből készült tészta, megjelenését tekintve szürkésbarna, sűrű pép. nehéz és laktató. délután patant látogatjuk meg, ami régen egy önálló város volt, az egyik nepáli királyság fővárosa. mára kathmanduval összenőtt. természetesen itt is van durbar tér. nem meglepő módon pagodatetők, sztúpák, mandírok, szobrok, erkélyek, teraszok és udvarok fogadják az embert. az épületek jellegzetes vöröses színű téglából épültek, a vörös és barna dominálja a látványt. valamivel kevésebb a zizegés, nincs akkora tömeg, mint mondjuk a thamelben. először van az az érzésem, hogy látom a házakat. pedig ez így nem igaz, de itt egységesebb a városkép, és nincs minden tele reklámtáblákkal. tágasabb a tér is.
vacsorára egy másik nevű, de igen hasonló tibeti leves akad. minek adnak a tibetiek ilyen sokféle nevet ugyanannak az ételnek?
reggeli a tegnapi helyen, kári, csapati, pakoda és tejes tea. ez a kári megunhatatlan.
délelőtt swayambhunath, egy közeli dombon levő sztúpa és egyéb építmény együttes. maga a szó majomhegyet jelent. gyalog közelítjük meg, átkelve a dögfolyón, egy olyan függőhídon, ami talán fémhulladékból épült, valahonnan kerített heggesztőpisztoly segítségével. minden lépésre kileng, de azért stabilnak látszik. az utunk nyomorú külvároson át vezet, ütöttkopott kunyhók között. az udvarokban és a házak között gabonatáblák és zöldségkertek. felfele végtelen lépcsősor vezet, ami egyre meredekebb. a lépcső mellett árusok. majmok ugrálnak a fákon és a szobrokon. a legnagyobb domb tetején egy nagy sztúpát megannyi kisebb labirintusa veszi körül. ezentúl éttermek, könyvtár, templomok és mindenféle. az egyik szentély előtt szertartás zajlik. idősebb szemüveges férfi tűnik a főszereplőnek, ő jött el tiszteletét tenni valami vagy valaki előtt. a szertartást vezeti egy fiatal fickó, rajta kívül egy asszony, és még pár ember van jelen, rokonok vagy a szertartásban segítők, nem tudni. a szertartás végtelen hosszúnak tűnik, pedig bizisten sietnek vele. láthatóan minden mozdulatnak megvan a szerepe. kis rizst vesz fel tálkából, egy edénybe dobja. virágszirmokat hajít utána, majd valamilyen szálas anyagot, és meggyújtja. az egészet olyan lelkesedéssel, mintha jelmez nélküli próbán lenne, csak az a lényeg, hogy a menetrendet ne hibázza el. rizst dob a szentélybe. mellékes, hogy ott éppen valakik álldogálnak, virágszirmokat szórnak egy kis szobor elé. annyi baj legyen, hátukon koppan a rizs. az idősebb úr kezébe szvasztikát rajzol, szines pöttyökkel díszíti. rizst szór szerteszét. füstölőt gyújt. valami olajat vagy vizet fröcsköl. majd a kezével a levegőbe rajzol szapora mozdulatokkal. közben a telefonja csörren. előveszi, megnézi. meggyújt egy mécsest, szirmot szór valamerre. nyomkodja a telefont. az idősebb úr könnyedén nézeget körbe, amikor éppen nincs tennivalója a rizzsel, virággal. egy őr jön, a szertartásvezetőhöz beszél. ő válaszol, közben virágot szór a fejére, majd az öregúr fejére is. láthatóan nincs előírva az áhítat és az elmélyült nézés. otthagyjuk őket, és jól tesszük, mert egy jó fél óra múlva, mikor visszafele jövünk, még mindig javában tart a víznek, rizsnek, virágnak szórása, és mindenfélének meggyújtása.
odébb egy árus bemutatja nekem a zenélő edényeit. ezek mindenféle méretű, fémből kovácsolt edények, amik hosszan zengenek, ha megütik, valamint akkor is, ha a peremük mentén kitartóan körkörösen dörzsöljük. kár, hogy az egész kamu, a gyógyító hatást turistáknak találták ki. de az tény, hogy megnyugtató hangja van, meditációs segédeszközként, vagy csak hangulati hatásként kiváló. sajnos nem csinál üzletet, mert utitársaim már vettek máshol, én meg nem veszek emléktárgyakat. az épületegyüttes az egész dombrendszerre kiterjed. a köztük levő völgyeket kötélre kifeszített szines zászlórengeteg fedi be. a kilátás gyönyörű, egész kathmandu látszana, ha a levegő nem volna párás (szmogos? poros? valószínűleg mindkettő). egy idősebb asszony és egy fiú éppen újabb zászlókat függeszt fel. a srác majomügyességgel mászik fel a fára. némi szervezést követően az újabb zászlós mazdag a helyére kerül. a naplómban annyi szerepel az ebéd kapcsán, hogy "tibeti lepény". sem az ételre, sem a helyre nem emlékszem. az biztos, hogy nem a mómóról van szó, azt napokkal később kóstoltam először. délután boudhanath, boudha sztúpa. ez egy hatalmas sztúpa, amit épületek vesznek körül, egy kör alakú zárt teret kialakítva. a sztúpa kupoláján a szokásos sárga körív és a közepén pont. de ez akkora, hogy alulról is festettek rá fordított félköröket. valamint fel lehet rá menni, és körbesétálni a félgömb peremén. az épület körül a kerítésen belül udvarok és keskeny utak rendszere, benne imaszőnyegen imádkozó emberek. tevékenységük komoly reggeli tornával felér, állva kezdik, összetett kéz a fej felett, majd a mellkas előt, aztuán térdre ereszkednek, onnan négykézlábra, végül hasra fekszenek, ugyanez vissza, és kezdik előről. egy buddhista szerzetes csiklandozással ijeszt meg egy fűben heverésző kissrácot, majd mosolyogva továbbáll. estefelé buddhista szerzetesek jelennek meg hatalmas számban, valamint mindenféle népek, és körbe körbe sétálnak, szigorúan az óramutató járásának megfelelően. aki igazán komoly, az forgatja az imamalmokat is. elég csak leülni egy csendes sarokba, és nézni a sokféle arcot. fura belegondolni, hogy ezek az emberek buddhisták, pont olyan szokványosak itt, mint a mi keresztényeink, akik templomba járnak. zárásul egy "rooftop view" elnevezésű helyen időzünk, biztos volt igazi neve is. végül hazataxizunk. vacsorázni nincs kedvünk, veszünk európai süteményeket egy pékségben. szépek, de íztelenek. a fahéjas csiga száraz, a kávétorta széteső és jellegtelen.
első ébredés nepálban. igen jól aludtam, ami érthető egy kihagyott éjszaka után. némi molyolás után útra kelünk. délelőtt elsétáltunk kathmandu óvárosába, aminek nevezetes pontja a durbar tér. a durbar tér annyit jelent, hogy a palota előtti tér, tehát durbar térrel minden királyváros központjában találkozik az ember. mindenfelé pagodás épületek, teraszok, oszlopok, kis belső udvarok, állat- és istenszobrok, sztúpák és szentélyek. a különböző szent helyek olyan sűrűséggel vannak, hogy nehéz találni utcát nélkülük. érdemes benézni a kapualjakba, mert nem egy kapun át kis belső udvarba jutni, ahol több-kevesebb sztúpa és szobor látható. minden szobron festék és virágszirmok. egy téren féltucatnyi tehén, és megszámlálhatatlan galamb. ezenkívül ugyanaz a nyüzsgés, dudálás, autómotorkerékpár egyveleg. rengeteg bazár és piac. zöldségek, magok, szárított hal. akinek van asztala, arról, akinek nincs, földre terített pokrócról árul. festékeket is árulnak, mély, erőteljes színű porok kis kupacokban; közeleg a tihar és a diwali. iszunk egy lassit egy tetőteraszon. az egyenes utca koncepciója láthatóan nem ismeretes a helyi várostervezők számára, a házakat mintha lapáttal hányták volna egymásra. kissé eltérve a tervezett úttól a folyó felé vettük az irányt. a nepáli elképzelés a folyópart használatáról kissé eltér a mi felfogásunktól, pihenő vagy parkszerű kialakítás helyett a szemétlerakó funkcióját látja el. a folyócska mindkét partját vastagon borítja a mindenféle hulladék, amelyből beteges disznók próbálnak kitúrni valami ehetőt. ebben vetélytársaik a kutyák, de nem igazán esélyesek a disznók testsúlyával szemben. van még a folyóparton bivalytetem, és mindenféle állati maradékok, testrészek, csontvázak. ezeket a varjak lakmározzák, az égben pedig sasok köröznek, ők a sorukra várnak. úgy látszik a varjak az urak. a környék szaga a leírásnak megfelelő, édeskés bomló dögszag. a házak minősége a "telekárat" tükrözi, leromlottság és széthullás mindenütt. visszatakarodunk a thamel felé. egy utcányira a folyótól kacsákba botlunk. úgy látszik, nem bírják a szemetes folyót, szárazföldi életmódra tértek át. ebéd egy tibeti étteremben, ami igen túristás hely, annak megfelelően pöpec a bútorzat és a helyiség is. thenthuk-ot eszem, ami egy tartalmas leves tésztával és zöldségekkel. hozzá gyömbéres tea, ami egy sima fekete tea nyers gyömbérrel jócskán megrakva, hogy csípi a torkot. az étlapon a következő szöveg olvasható: "minden zöldséget és gyümölcsöt harminc percre jódos vízbe áztattunk, és forralt vízzel mostunk le". délután kontrasztként elmentünk egy új városrészbe. itt már széles aszfaltút van, középen beton és vas kerítéselemekkel kettéválasztva, hogy a járműfolyamot valamelyest mederbe tereljék. az egyirányú sávon belül persze ugyanaz a káosz van. akadnak közlekedési lámpák is, és még zebra is került az úttestre. a forgalmasabb kereszteződéskben rendőr áll, sajátosan kreatív forgalomirányítást imitálva. dolga csak akkor van, ha az előrelátás hiánya miatt bedugul a forgalom. itt ott egy csoport rendőr várakozik vagy vonul valamerre. egynél gépkarabély, a többinél bambuszbot. ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy most kinéz, hamarosan egész sok dolguk lesz a rendszerellenes elemek megzabolázásával. a maoisták ugyanis erősen dolgoznak azon, hogy ne vehessen már minden jöttment párt részt a választásokon, csak azok, akiket egy bizottság arra megfelelőnek talál. a demokrácia ugyanis nem túl jó rendszer szerintük. a modern városrészben még felüljáró is akad. nyers betonépítmény, a látvány lepusztult külvárosi benyomást kelt. útközben belebotlottunk egy bevásárlóközpontba. a boltok bármely magyar plázában elvegyülhettek volna feltűnés nélkül, kivéve persze a nepáli személyzetet. egy sor bolton felirat hirdeti: ez alkudozásmentes hely. az épület maga komorabb és sok sok emeletes. erre kissé rájátszik az, hogy éppen áramszünet van. a boltokban van világítás generátorról, de a folyosó félsötét. a tetőteraszon iszunk egy teát. a betonkerítésre ragasztószalaggal van felerősítve a futófény. köröskörül látni a szigorú hegyeket, amint közrefogják a várost. odalenn három sávosra tervezett út, tele forgalommal, és egy elkerített park, amit ritkás fű borít. naplemente a hegyek mögött, hatalmas, pirosra festett felhők győznek meg minket saját apró voltunkról.
este ismét a thamelben, beülünk egy étterembe, ami giccsesen európai berendezésű és a zene is ennek megfelelő. zöldséges tészta, száraz és jellegtelen, de ehető.
azaz csak fél nap, mivel kora délután érkeztem. taxival megyünk be a városba. a kocsik legalább 30-40 évesnek tűnnek, és valószínűleg azok is. javítást se sokat láttak, legalábbis a karosszéria és a berendezés erről tanúskodik. némi magyarázkodás után elindulunk. itt fix áras autók vannak, de ahova mi megyünk, az pont nem szerepel az előre megadott célpontok között. azért sikerül megegyezni. jobb oldalon a kormány, én ülök a bal első ülésen. a járgány köhög és zörög, még a jó régi trabantunk is menő verda volt ehhez képest. menet közben folyamatos tülkölés. a házak úgy néznek ki, mintha elhagyták volna a várost jó húsz évre, ami alatt kissé összeomlott az egész, valamint belepte a por. csak az a különbség, hogy nem elhagyatott, hanem tele van. minden hevenyészett, minden tákolt, minden javított, minden félkész. olyan is van, ami egyszerre félkész, javított és tákolt. úgy tűnik, mintha bontásból származó lopott anyagból épült volna az összes ház. járda vagy van vagy nincs. itt ott szeméthalmok. zaj és por, por, por. a város kinézete teljes ellentmondásban van a lakosai viselkedésével: tesznek-vesznek, dolgoznak, hoznak-visznek, élnek, jönnek-mennek. az ember hajlamos azt hinni, hogy csak valami gonosz varázs miatt lát mindent ilyen rozzantnak, valójában tüchtig, és mások ezt helyesen úgy is látják. a thamel negyedbe tartunk, ami közel van a lakhelyünkhöz, a paknajol negyedhez. ezekben a városrészekben nincsenek utcanevek, de ahol mégis van, ott sincs kiírva. a "negyed" pártucat utcából áll csupán, azonbelül hotel és intézménynevekkel lehet pontosítani.
a thamelbe érkezve gyalog folytatjuk utunkat. a thamel a kathmandui váci utca. a pár méter széles utcákon özönlik a gyalogos, kerékpár, motor, riksa és személyautó. teljes a káosz, mindenki dudál, csönget, tülköl vagy fütyül, amilyen eszközt a kezébe adott az úr. hátra senki nem figyel, mindenki úgy jut előbbre, ahogy tud. ennek ellenére ideges embert nem nagyon látni, és összetűzés sincsen. mindenki teszi a dolgát, és tudomásul veszi, hogy más is azt teszi. a házakat nem is láttam, vagy csak alig. az első szinten csak kirakatok és boltbejáratok vannak. ruha, ékszer, zöldség, édesség, szerszám, konyhai eszköz és edény, utazási iroda, étkező, ajándéktárgyak, szobor, dísz, tőr, pipa és amit el lehet képzelni. ezenkívül reklámtáblák, az emeleten és a belső udvarokban levő üzlethelységek cégérei, egymást érve, egymást kitakarva, elfedve az épületeket. ez a kavalkád egészen a három-négy emelet magas épületek tetejéig tart. mindenhonnan szólongatnak: árusok hirdetik az eladnivalójukat. az út váltakozva aszfalt vagy kövesút. ha van járda, az fél méteres, és amúgy sem érdekel senkit. a falak mellett gyakori a szemét, sőt szemétkupac. gazdátlannak tűnő kutyák, nem néznek senkire, többnyire heverésznek, vagy bandukolnak valamerre. minden poros, minden ócska, minden eleven, minden díszes, minden szines és mindenhol tömeg. megérkezünk a hotelbe. európai mércével elég vacak szobácska, de itteni szemmel nézve luxus. rendes ágy, az ágynemű tiszta. a falak nemrég festve. az ablak többé kevésbé illeszkedik a keretébe, de újszerű állapotú. a fürdőszoba és wc egy csempézett falú helység, benne angol wc, mosdókagyló, a falába be van építve egy zuhanyrózsa. semmiféle függöny vagy fal nem választja el, zuhanyozáskor az egész helység a wc ülőkét is beleértve vizes lesz. a víz nem iható, sőt, szájba sem szerencsés, ha jut. ásványvízzel kell fogat mosni. melegvíz rövid időre van délután, ezt most gyorsan ki is használom. kissé gyakorlatlan vagyok ebben. a törülközőt nem tudom bevinni magammal, mert függöny vagy fülke hiányában lucskosságig fröcskölődne. a fogkefét és a fésüt sem viszem be, az se legyen vizes. a szervezés több időt vesz el, mint a zuhanyozás maga. aztán átvedlek turistába: szandálra váltok, a cipő legközelebb otthon fog kelleni. könnyű uti oldaltáskába rakom a legszükségesebb dolgokat valamint minden értékemet: útlevél és pénz. a hosszúnadrág és az ing marad: nem akarok úgy öltözni, mintha turista lennék. vagy mi. este elmegyünk vacsorázni. tipikus helyi étel: dal bhat. ez egy tálon nagy kupac rizs, egy csésze híg dál (fűszeres majdnem teljesen simára szétfőtt lencse), krumplis-zöldséges kári, párolt spenótlevelek, savanyított valami (pickle), csípős szósz, néhány szelet retek. a dált rá kell önteni a rizsre, majd kézzel kis falatokat állítani össze, felcsípni, és ügysen a szájba tolni hüvelykujjal. némi idő után mindenből hoznak még, ez része a dal bhatnak. finom dolog ez. a lábunk alatt egy patkány szaladgál, a bundája láthatóan (és érezhetően, mivel a lábunkhoz ér) puha és tiszta. nincs a csatornába kényszerítve, mitől lenne piszkos, ha egyszer benn él a szobában? nepálban minden nap van pár óra áramszünet, többnyire délután. ezért kell venni gyertyát, fejlámpát. a szokásos napi egységcsomag része a víz, azt nem szabad elfelejteni. korai lefekvés, a repülőn ezt a programot kihagytam. vastag takaró alatt alszom, reggelre 15-18 fokra hűl a levegő. fűtés nincs.
az első repülő münchenbe visz el, alig több, mint egy óra alatt. lufthansa járat, mint a delhi-kathmandu kivételével mindegyik lesz utam során. az extra leg space-t nem tudom, hol lehet, éppencsak elférek. ostoba reklám özönlik a központi képernyőről, az egész nagyon felesleges. de nem ez a lényeg, a lényeg, hogy repüljön. repül is! imádom a felszállást, és a tiszta időben gyönyörű a táj felülről nézve a lemenő nap által romantikusra szinezve. felszállás után a ritka légkörön át teljes erejében tündököl a nap, de a dunáról már csak erőtlen vörös fény verődik vissza: odalenn naplemente van. találgatom, hogy mely hegyek és folyók lehetnek, amik fölött átrepülünk éppen. felszolgálják a "snack or brunch" kategorizálású ételt. két szelet tömör, ragacsos barna kenyérszelet között elméleti mennyiségű margarin vagy vaj (ekkora mennyiségnél műszerrel sem lenne könnyű eldönteni az ilyesmit), valamint egy vékony sajtszelet. száraz, íztelen és fantáziátlan. hozzá egy ballisto nevű ropogós csokiszelet, méltó társa a szendvicsnek. a müncheni repülőtéren busz visz minket az épületbe, amit eléggé sérelmezek. fapados ország is van, és az lennénk mi a németek szemében?
a reptéren semmi dolgom nincs. menő boltokban felfújt áron vásárolni nem tartozik azon elfoglaltságok közé, amikre ne tudnék könnyen nemet mondani. a kapu előtt beszélgetésbe elegyedik velem egy indiai fiú, aki angliában tanul. nagyon kedves és közlékeny, csak sajnos nehezen értem, amit mond. imádom az indiaiakat. szeretek beszélgetni, de nehezen kezdeményezek, így aztán velük ideális a viszonyom. sötét éjszaka van, amikor a delhi járatra felszállunk. az ülés a folyosó mellett van, a mellettem ülő széken egy kövér német, aki semmilyen nyelvet nem beszél. illetve németül beszél, sajnos elég sokat, egy nagydarab idősödő nővel, aki néha (gyakran) odajön, és rajtam áthajolva német hangerővel konzultálást kezdeményez. hét óra út előtt állok, a kommunikáció mindenfajta lehetősége nélkül, ablak nélkül, extra leg space nélkül. a fejemet nincs hova támasztani, zajongás mindenhol, alvásra gondolni sincs értelme. a személyzet elég furcsa. a kísérők többsége nő, de van pár főmuftinak kinéző pasi is. az egyik egy mélyen ráncos arcú, hidrogénszőke tüskehajú alak, aki fejhangon beszél. elég ellenszeves. az egyetlen szerencse, hogy van saját képernyő az üléstámlákon, és választhatok pár film, tévéműsor meg mindenféle közül, vagy megnézhetem a repülési információkat, hol vagyunk, mikor érünk oda, stb. kissé levon az értékéből, hogy az érintőképernyő nehezen reagál, és a karfa gombjai is pocsékok. félig végignézem az új indiana jones filmet, unalmas, vacak. félig végignéztem egy indiai filmet, jópofa volt, de végül elvonták a figyelmemet más dolgok. ebédre indiait választottam. valamilyen korma volt, ami kári joghurttal simábbá téve. volt még egy másik fajta kári is a csomagban. ezenkívül rizs, raita (fűszeres zöldséges joghurt), és nyers zöldségek. deszert rizspuding. de hogy legyen benne egy kis német életérzés is, adtak hozzá egy rozsos zsemlét, salátaöntetet és vajat. ezeket meghagytam a németeknek. később a teljes lufthansa kajastatisztikából látszani fog, hogy ez igen jó választás volt, mert ami nem indiai, az javarészt ehetetlen itt. például nemsokára reggelire valami batyuban izét hoztak, az egész puha volt, nyálkás és gusztustalan. nagyrészét otthagytam. még a gépen kiosztanak egy adatlapot, amit a belépéshez majd ki kell tölteni. immigration card vagy ilyesmi a neve, és tele van értelmetlen kérdésekkel, amiket nem lehet rendesen kitölteni (hol fogok lakni indiában - sehol, megyek tovább kathmanduba, van-e OCI, NRI tagságom - mit tudom én, mi az?). delhibe érkezve elsőre csak a meleg és a pára tűnik fel. a kiszállás után azonnal egy pult, felhívják a figyelmet, hogy minden nem indiai állampolgárnak ott kell jelentkezni. egy ember elkéri az útleveleket, és egy füzetből kitépett papírlapra felírja az adatokat. ezután lehet továbbmenni, hogy megannyi kapun áthaladva bebocsátást nyerjünk a repülőtér beltestébe. tranzitutasok számára semmilyen kialakított útvonal vagy procedúra nincs, ugyanúgy megérkezem az érkezési oldalra, majd gyalogszerrel átsétálok az indulásira. a vámhoz érve ezt még nem tudom, megkérdezem, hogy hogy jutok el az induló gépekhez. erre heves kézmodulatokkal elmagyarázza, hogy merre menjek, megköszönöm, és elindulok. így tökéletesen megúszom a vámvizsgálatot. odakinn valami furcsa szag fogad, szmog, pára és ismeretlen vegyszer keveréke, talán tisztítószer, talán ki tudja mi. a szmog miatt minden, ami ötszáz méternél távolabb van szürkés árnyalatot kap. az ég világosszürke. hat órát kell várnom a kathmandui gép indulásáig, de hogy ez mivel fog eltelni, nem tudom, mert itt semmi nincs. nincsenek boltok, nincs internetkávézó, nincs semmi, csak egy vasuti váróteremre emlékeztető helyiség, benne a szokásos fertőtlenítő vagy milyen szaggal. végül eljön a checkin ideje. kitáblázva semmi nincs, mindent kérdezni kell. kitöltöm a departure cardot, alig pár órával azután, hogy kitöltöttem az immigration cardot. szokásos értelmetlen kérdések. az egyik ellenörző ponton a kezembe nyomnak egy gumival ellátott cetlit, hogy tegyem a táskámra. ki akarom dobni, de nincs szemetes, begyűröm a zsebembe. a kézipoggyász ellenőrzésen a biztonságis mondja, hogy nem mehetek tovább, ha nincs a poggyászon a "tag". szerencse, hogy nem volt szemetes. mikor ráteszem, lepecsételi. odaszólít az egyenruhás ember, magam csomagoltam-e a táskámat, kérdezi. merthogy folyadék van benne, amit nem szabad felvinni. kiderül, hogy a dezodort érti ez alatt. előkeresem, és mondom, hogy akkor hagyjuk itt. mutogatja, hogy 150ml a tartalma. végül megrázogatja, kifúj egy keveset a ruhájára, majd kegyet gyakorolva megengedi, hogy magammal vigyem, de legközelebb ilyen ne forduljon elő. a beszállókártya mindkét részét lepecsételik. ahogy otthagyom a pultot, egy indiai barátságosan megkérdezi: ez izgalmas volt, ugye? mondom neki, hogy akár nevezhetjük annak is. eddig sehol nem volt bajuk vele, most először. "welcome to india", mondja a fickó nevetve, és dolgára indul. bejutok a belső váróba, valamivel jobb, van pár üzlet, de ez is elég sivár. negyed órán át keresem a kaput, az egyes kapuhoz kéne eljutnom, de a legkisebb a hármas. akármerre megyek, mindenki visszafele mutogat, amerről jöttem, és mondja, hogy lefelé a lépcsőn. végül két üzlet közötti keskeny folyosón megtalálom a lépcsőt. egy másik vasúti váróterembe kerülök. végül eljön az idő. a beszállás előtt a beszállókártyán és a csomagon levő cetlin ellenőrzik a pecsétet. busszal visznek ki a repülőhöz. odakinn nyári meleg. beszállunk. a kényelmesség nagyjából megegyezik a lufthansa járatéval, de sokkal jobban kezelhető a saját képernyő, és a karfán levő gombok is jól működnek. a személyzet csupa nagyon szimpatikus és kedves (és szép) nőből áll. a pilóta hosszasan mondja a magáét indiai akcentussal. milyen az idő kathmanduban, merre fogunk repülni, mit lehet majd látni. nagyon lelkesnek hangzik. felszállás után az ég kékké válik, de csak a felső része, a szemhatár alatti rész szürke. mintha egy szürke köd tetején úszna a gép (és tényleg). egy hatalamas kanyargó folyó felett repülünk el. mindenütt apró tavak, amiken megcsillan a nap. ebéd bhindi és valami grízszerű csípős étel rizzsel, rotival, valamint raita, indiai savanyított zöldség (pickle), rizspuding. mielőtt befejezhetnénk, elveszik az ételt, mert kezdődik a leszállás. az ablakon kinézve gyűrött sziklahegyeket látni, amik között kis folyók keresik útjukat, faltól-falig oda vissza kanyarogva szűk völgyükben, amit maguk töltöttek fel hordalékkal. (ha valaki nem fogta volna, hogy mit kell elképzelni: széles sárga szalagban keskeny kék szalag kanyarog.) házak állnak hármasával, ötösével egy kupacban, a csoportokat girbegurba utak kötik össze. a kék égen megannyi tejszínhab felhőoszlop emelkedik, ameddig a szem ellát. ez csodaország. a kathmandui tribuvan repülőtér egy szegényes téglaépület. busz visz minket a kapuhoz. ott ki kell tölteni az immigration cardot, valamint a vízumigénylő lapot (láthatóan a pénzre utaznak, 25 ropogós dolcsit kapcsolnak le rólam, minden különösebb ellenőrzés vagy kérdés nélkül). infrastruktúrának nyoma sincs. az egyetlen dolog, amit fejlettebb, mint a tégla és a fa, egy hatalmas képernyő, amint nepál-reklám fut. himalája, templom, lama gyurme egyik világhíres szerzeményéből tíz másodperc, utána hasonló sablonos részek, kb két perces szpot, végtelenszer ismételve. nagy sokára kiszabadulok. meleg van, por, nehéz levegő. minden szemem és fülem nyitva, nagyjából zéró elképzelésem van, hogy miféle világba érkeztem. odakinn leendő utitársaim várnak. megérkeztem kathmanduba. |
